A baba nem akart velünk jönni ausztráliába.
Az 6. héten úgy döntött, hogy inkább mégsem...
Pedig nagyon vigyáztunk rá. A feleségem szinte meg sem moccant a beültetés után, csak annyi dolga volt, hogy néha kisétált az udvarra és leült a kertben a fák alá.
A tegnapi ultrahangos vizsgálatot nem kívánom senkinek. Ha valaki annyira szeretné a babát, és annyi évet vár rá hiába, annak összedől a világ ha látja az orvos arckifejezését miközben az a monitort nézi, és hiába keresi a 8 hetes kisbaba képét.

Ma elkellett mennünk a kórházba, hogy elvégezzék az ilyenkor szokásos egészségügyi küretet.
Szerencsére egyikünk sem egy beteges fajta, éppen ezért 5 évben egyszer ha eljutunk egy egészségügyi intézménybe.
Talán ezért is ráz meg mindig az ottani állapotok látványa.
A szülészet-, nőgyógyászat az egyik épület alagsorában található.
A váróban rálátással a vérvételes szobára, illetve pont a mellette lévő folyosó fölött a kiírás "Chemoterápiás ambulancia".
A falak koszosak, a rossz szellőzés miatt van vagy 35 fok, az orvosok fontoskodva rohangálnak fel-, alá, és ha megmerünk kérdezni valamit az egyik nővérkétől, akkor úgy kell éreznünk magunkat, hogy megtisztel azzal, ha egyáltalán válaszra méltat...
A kismamák pedig ott ülnek a koszos folyosón, és némán várnak a sorukra.

Az, hogy a feleségemet felvegyék 3 óra várakozásba tellett, pedig 1/2 8-ra már ott voltunk, és 8-kor kezdődött a rendelés.
A papírját bevették egy óra múlva, majd 2 órával késöbb ki is találták, hogy hova kell befeküdnie.
Várakozás közben a folyosón, a korábban sterilizált orvosi műszereket gumikesztyűs kezében tartva cikázott a betegek és kismamák között egy nővérke.
Semmelweis, az "anyák megmentője" meg forog a sírjában...

Pánik hangulat tört rám.
Biztos, hogy megkaptuk a vízumot?! Ugye nem csak egy álom volt az egész?!
Ugye odakint sokkal jobbak ennél az állapotok?!
Otthon meg kell néznem az útlevelünket!

Most indulok a kórházba, hogy hazavigyem a feleségemet.
Előre félek, hogy milyen testi-, és lelkiállapotban fogom találni szegényt...