Victoria-ban meg lehet fagyni!!!
Azt hiszem ezt a tanulságot sikerült levonni az elmúlt 2 hét tapasztalatai alapján.
Így még nem fáztam mióta tavaly márciusban visszautaztam Magyarországra kis feleségemért, és a szabadságharc ünnepén méteres hó, meg mínuszok fogadtak...

Itt a júliusi hajnalban kb. 2 fok van, és napközben is csak 16 fok körül jár a csúcshőmérséklet!
Ez még nem is lenne baj, hiszen máshol ez már könnyű tavaszi időjárásnak felel meg, a gond mindössze az ausztrál hőszigetelési technológában és fűtési szokásokban rejlik.
Ezekkel a baj ui., hogy ilyenek nem léteznek...

Tehát a hőszigeteletlen motelekben csak nyári, hűtésre használatos légkondik találhatók.
Bár meg kell jegyeznem, hogy az első motel amiben megszálltam, rendelkezett elektromos ágymelegítővel!

Az itteni motelek egyébként tisztára olyanok, mint amiket amerikai filmekből ismerhet az ember.
Vagyis az út mellett állnak saját parkolóval, amiben egy éjszakát $80-$120 között tölthet el az utazó.
A különbség, hogy az amerikai filmekben látható motelekkel ellentétben az itteniekben a spártai berendezés mellett tisztaság, kábel-TV, frissen húzott ágynemű, tiszta törölközők és tisztálkodószerek a szoba tartozékai.

A múlt hetet Melbourne-ben töltöttem St. Kilda és Sunshine kerületek között ingázva.
Szerencsére szállodai szobát bérelt a cég St. Kilda-ban, ahonnan Sunshine-ba (ami magában egy ellentmondás, mivel a napsütéshez a legkevesebb köze van...
Végig esett az eső, és olyan felhős volt az ég, hogy nappal is be kellett kapcsolni az autó fényszóróit...) kellett átjárni, ahol az ügyfél szerverei vannak.

Melbourne-ből sajnos nem sokat láttam, mivel csak két este sikerült kimennem a városba körbenézni.
Az általános közvélekedés, miszerint Melbourne eléggé európai jellegű város, valóban megállja a helyét – legalábbis a belvárosa.
Tele van régi – vagy régies jellegű – épületekkel, és minden kis utcában jár legalább egy villamosjárat.
A belvárosban konflisok viszik a kis, mindent fényképező kínai turistákat, akik felváltották a kis, mindent fényképező japánokat.
Persze, a japánok mostanában inkább Guam-ra járnak, mivel az már olcsóbb számukra, mint az áraikkal igencsak elszaladt ausztrál vendéglátóipari létesítmenyek...
Viszont a kínaiak számára úgy tűnik ez nem jelent problámat, nagy számban láthatók az utcákon, ahogy mindent jól megnéznek, fotóznak, kipróbálnak, felüllnek, leszállnak, stb.



Melbourne-be történő érkezésem egyébként elég izgalmasra sikerült.
A cég által bérelt Toyota Camry Altise ugyanis automata váltós, amit soha nem vezettem korábban.
A Hyundai Excel mereteihez szokva ráadásul ez a nagy autó igazi kihívást jelentett.
A kulcsokat átadó Herz-alkalmazott arcán látszódott is az aggodalom, ahogy a különböző misztikus jeleket próbáltam megfejteni a váltón.

Pár perces bátortalan kísérletezés után a D-vel jelölt pozíció tünt a legjobb választásnak, mert az autó egyszer csak legnagyobb meglepetésemre magától elindult, anélkül, hogy a gázra léptem volna!
Megérezte mit akarok!!!
Hiába na, tudnak ezek az oroszok...

Volt kézikönyv a kesztyűtartóban, dehát ugye jó IT-shez illően először is az ember egyből a gyakorlattal kezdi, majd ha már kifogyott minden ötletből és variációból, csak akkor veszi elő a kézikönyvet!
Nos, én csak este néztem bele, amikor már visszaértem a szálloda parkolójába, és kiderült, hogy mire is jó a 2, L, P, N, meg a többi izgalmas jelzés, gomb, tekerenyű, meg ketyere.
Az autó is épségben maradt, amely tény ismét csak azt bizonyítja, hogy legjobb, ha az ember egyből a gyakorlattal kezdi, a leírások, kézikönyvek, útmutatók, stb. csak az amatőröknek valók!

Szóval a múlt hét kényelmes volt, a Virgin Blue Sydney-Melbourne járatával jöttem, kaptam bérautót, és egy belvárosi szállodában kényelmes szobát, majd pénteken repülthettem vissza a családhoz.

Ez a hét viszont már fárasztóbb egy kissé.
A saját kocsival vezettem le Sydney-ből Melbourne-be vasárnap.
A nagyjából 1100km-es utat sikerült is 14 óra alatt megtenni néhány megállót beiktatva.

Az itteni távolságmérés is érdekes dolog amúgy.
Mintha csak a híres Hörömpő-cirkursz kígyóbűvölője útmutatása alapján tértek volna át a metrikus mértékegységekre a jámbor ausztrálok.
Mert hát a híres idomár szerit ugye, a félelmetes csúszó-mászó a fejétől a farkáig 2 méter, a farkától a fejéig 4 méter, az összesen 7 méter!

Sydney határában az útjelző táblán Melbourne 1077 km-re van.
Visszafelé a Melbourne határában lévő tábla már csak 980 km-t mutat.
Az autó km-órája meg 1008-at...
Ebből ügyesen egyszerű átlagot vonva, a távolság 1022 km-re jön ki!
Nos, ennyi szerintem a távolság a két, egymással folyton vetélkedő város között.

Az út amúgy hosszú és néha unalmas, bár sokszor nagyon szép, meglepő módon nem ausztráliára-asszociálható tájakon át vezet.
Többször volt olyan érzésem, mintha az osztrákoknál lennék a zöld, dombos mezőkön, ahol tehenek és birkák legelnek, és traktorok szántják a szép, rendben tartott gazdaságok földjeit.

A Hume Highway, amely állítólag talán egész Ausztrália legjobb főútja, több kissebb-nagyobb településen is átvezet, és ezek közül az egyikben az ember egy igazi II. Világháborús tengeralattjáróval találkozhat szembe!!!
Valóban az egyik legmeglepőbb dolog, amikor az ember átvág ezen az egyszerű kisvároson valahol Ausztrália közepén, és hirtelen meglátja ezt a fekete, félig földbe süllyesztett tengeralattjárót kb. 400 km-re a legközelebbi tengerparttól!

Tisztára az az ember érzése, mintha valami Rejtő Jenő regényből került volna oda, mert Piszkos Fred már megint kavarja, és ezt a helyet találta a legjobbnak eldugni a tengeralattjárót!
Nos, a terve nem jött be, mert igen sokan állnak meg, hogy szemügyre vegyék ezt a világcsodát itt, Holbrook közepén.



A város egyébként nevét egykori Sztálinvárosunkhoz hasonlóan egy akkor még élő személyről kapta.
A személyi kultusz ilyetén megnyilvánulása ezek szerint már a kapitalizmusban is ismert dolog volt, nincs hát miért szégyenkezniük névadó apáinknak...

Lt. Norman N.D. Holbrook RD (az utókor sosem fogja megtudni, hogy mi az N.D., meg az RD...) az I. Világháborúban szerzett elvitathatatlan érdemet azzal, hogy mini tengeralattjárójával megtórpedózta, és elsüllyesztette a Messudieh nevű török csatahajót a Dardan-öbölben valahol a Dardanelláknál.
Ráadásul sikerült egyben vissza is térnie az aknáktól hemzsegő tengeren, fémzúzalákká forgácsolódott iránytűjével!
És hogy mégnagyobb ámulatára szolgáljon kora, és a jelen bámész emlékmű-látogatói számára, mindezt úgy tette meg, hogy 9 órán át maradt alámerülve, midössze 2 órás működést lehetővé tévő akkumulátorokkal!!!
Mondom, tiszta Rejtő-sztori...

Nincs is mit hát csodálkozni ezek után, hogy az akkoriban bizony nem éppen jól csengő Germanton-t gyorsan át is keresztelték a nemzet hősének nevére...

A Hyundai jól viselte az utat, csak nekem voltak már alvás- és így halálközeli-élményeim a vége felé.
Ez különösen akkor jelentkezik a vezetőnél, amikor közelednek 110-el a csőrös kamionok, amik nem igazán törődnek azzal, hogy este van, esik az eső, csúszik az út és fúj a szél.
Csak nyomják a sofőrök nekik, és előzik ki a személyautókat az Oversize-feliratú járműveikkel…

De este 11-kor azért egyben megérkeztem Moe-ba, ahol ez előre lefoglalt szállásom volt, amit a Golden Chain motel lánc web-oldalán találtam.



Másnap Wonthaggi-ban volt dolgom, és az út ismét nagyon szép vidékeken vezetett kereszül.

Hihetetlen, hogy Ausztráliában vagyok és nem valahol német, osztrák tájakon.
Még az itt töltött 2 év sem volt elég, hogy eltünjön belőlem a vörös-homok sztereotípia.
Victoria gyönyörű ország lenne, egy kicsit több napsütéssel meg magasabb hőmérséklettel!
Legalabbis télen...

A rákövetkező éjszakát Morwell-ben töltöttem majd másnap a munka után indulás tovább Geelong-ba, amely éppen Melbourne másik oldalára esik.
A morwelli (nem, neeem! Nem orwelli!) iroda vezetőjének javaslata alapján nem Melbourne-ön keresztűl vágtam át, hanem lementem délre, és komppal vitettem át magam az öböl másik oldalára.

Érdekesség erre felé, hogy a sok olasz bevándorlónak köszönhetően a komp Sorrento-ból indul, és még San Remo is megtalálható a közelben....
Táncdalfesztiválról nem tudok hogy lenne itt, de nagyon jó fish&chips-et lehet kapni, ami mellé a kifőzdében Adriano Celentano dalai szolgáltatják az aláfestő zenét.



A félszigeten minden nációnak megvan a saját rádiója. A kocsiban az automatikus állomás-kereső kb. fél-frekvenciánként talált más-más nyelvű adásokat.
Csak hogy a helyhez illő legyen a dolog, az olasz adó 60’-as évek olasz slágereit játszó csatornáját hallgattam és végre még a nap is kisütött!

A komp $45-ért viszi át a kocsit Sorrento-ból Geelong-ba, plusz $5 utasonként.
Ezért kb. 40 percen át lehet gyönyörködni 3 város – Melbourne, Geelong és Sorrento – látványában a tenger felől, valamint megtekinthető az 1918-ban a part közelében elsüllyedt Wauchope gőzös roncsának maradéka is.



Geelong sok szót nem érdemel, egy átlag kisváros átlag tengerpartal és átlagon aluli motel-ekkel.
Nagy nehezen sikerült a legjobbnak tűnőt kiválasztani, ahol még a kinézet ellenére is hangyajárás volt a fürdőszobában és reggel elfelejtették az előre kifizetett reggelit beadni a szobába....

Munka után indulás tovább Warrnambool-ba, és csak hogy izgalmasabb legyen az út, meg mert útba is esik, ezért nem a gyorsabb M1-en mentem végig, hanem a Great Ocean Road-on!
...egy másik álom vált valóra ezzel...



És tényleg nem kellett csalódnom, mivel csodálatosan szép tájakon vezet keresztül az út!
A szerpentin pont olyan, ahogyan azt elképzeltem.
Az út alatt nagy hullámokat vet az óceán, a napsütésben fehéren szikrázik a sziklákon megtörő víz, és csak a hullámok morajlása meg a madarak csicsergése hallataszik.
Teljesen át tudom atni magam az élménynek, mivel szinte senki nincs az úton rajtam kívűl.

Kb. 50 km hosszan kanyarog a szerpentin az óceán partján, és közben átvisz erdőkön is hatalmasra nőtt páfrányokkal, gyönyörű dombokon zöld legelőkkel, és kis nyaraló városokon teraszos éttermekkel, kávézókkal mire elér a 12 apostolig.



Nem vagyok egy könnyen lelkesedő tipus, de azt kell mondjam, az út maga már megéri a kirándulást akár az apostolok nélkül is.
De ha már ott vannak, akkor ugye nem lehet kihagyni őket.
Ráadásul mivel éppen mostanában dőlt össze az egyik, ezért gondoltam had’ legyen egy kép róla mielött a tenger elmossa az emlékét is.

Naplemente volt mire odaértem, és az apostolok aranyszínben pompáztak, ahogy álltak ott türelmesen, a lábukat a vízben áztatva.
Persze, mivel első a higiénia!



Megadóan tűrik szegények, hogy minden arrajáró turista megával vigye hosszú életük egy-egy pillanatát, hogy aztán majd az unokáknak mesélhessék, hogy ott állt egykoron az egyik apostol, látod?!
Bár igaz, viszonylag keveseknek adatik meg, hogy láthassák teljes pompájukban, meg az óceán által meggyalázva is a sziklákat, mivel az egyik ismertető tábla szerint az hullámok mindössze 2cm-et mos el a kőtornyokból egy év alatt.
Így bizony eltart egy ideig, mire megtérhet végül az elfáradt igehirdető rég összedölt társaihoz.



Az apostolok egyébként úgy alakultak ki, hogy Jézus tanítását terjesztették miután a rómaiak megfeszítették vezetőjüket.
Késöbb a hálás utókor ezért szenté avatta őket, ezzel is adózva önfeláldozó igehirdetésüknek és példamutató életvitelüknek!

Az ausztrálok meg jó apostolokhoz méltóan átkeresztelkedtek hátrahagyva ezzel pogány múltjukat, melyben még a 'Koca és a Malacok'-ként emlegették őket.
Amúgy már csak 8 álla ottan meg egy kőhalom, ahol is a nagy turista kilátó is található.
Éppen pár hete dölt össze az egyik nagyobbacska, és egy szerencsés turista meg is örökítette az eseményt, 'ilyen volt, ilyen lett' mintára.

Pár km-el arrébb a népszerű, kiépített helytől az ember azonban még egy jó tucatot láthat.
Nem is értem, hogy miért éppen azok a kilátó mellettiek a legkedveltebbek, talán azért, mert ezek vannak a legközelebb a parthoz, és így a legkönnyebben megközelíthetőek/fotózhatóak?.

A népszerű sziklák létrejötte pedig annak az egyszerű természeti jelenségnek köszönhető, hogy óceán csapkodása szép lassan elmossa a jó termőtalajt körülöttük.
Csak a masszívabb darabok maradtak meg valamivel tovább, hogy a turistákat legyen mivel kicsalogatni Melbourne-ből 4 óra autókázásra csak egyirányba!
A helyszínen amúgy sikerült tudományosan megállapítanom azt a tényt, hogy ha ez ilyen ütemben folytatódik akkor előbb-utóbb Ausztráliát elmossa délről az ár, és 20 millió hontalan kereshet menedéket Indonéziában!

A kilátás pediglen személyes véleményem szerint arról a kis útmelléki helyről a legjobb, amit 'Bay of the Martyrs'-nak hívnak.
A vörös és narancssárga színekben játszó naplementében, meg az esti párában a sziklák innen valóban fantasztikus látványt nyújtanak!



Az öböl persze nem véletlenül kapta ilyesztő nevét.
Ausztrália déli partjai mentén nagyon sok hajó süllyedt el a víz alatt megbúvó zátonyoknal, rossz időnek, magas sziklapartnak, vagy a részeges kapitánynak köszönhetően.
Az egyik szállodai szobám falán érdekes térkép lógott.
Rajta az elmúlt pár évszázad tragikus hajótöréseivel, amikor is rengeteg szerencsétlen lélek szállt a vízalá minden vagyonukkal együtt, amivel az újhazába érkeztek volna, reményekkel teli.
A térképen majd minden évből volt egy-két jelzés, az elsüllyedt hajók neveivel.
Ezért is érdemelte ki a nyugat-viktóriai tengerpart a kétes dicsőségű 'Shipwreck Coast' nevet...

Ezen a területen található meg egyébként a misztikus Mahogony Ship nyugvóhelye is valahol, amely sokak szerint újraírhatja Ausztrália felfedezésének történetét.
Sok leírás van a 19. század közepéből, amikor még látták a maradványait Warnambool közelében a parton, viszont azóta már csak hűlt helye található meg...
Ez a hajó állítólag portugál eredetű, és 1522 környékén hajózhatott erre, ahol szerencsétlenűl járt, és az óceán kimosta a darabjait a partra.
Tehát Cook kapitány elött 250 évvel már ismerhették Ausztráliát a portugálok, csak nem maradt ugye senki, aki elvihette volna a hírt III. János (A Könyörületes!) udvarába...