Legutóbb ha jól emlékszem valahol ott hagytam abba az útileírást, hogy Warrnambool-ban jártam.

A motel étteremben vacsorához készülõdtem, és ahogy nézegetem az étlapot, mi üti meg a szeme az elõételek között?!
Hungarian Fish Sousage!
Gyorsan rendeltem is, és meg kell, hogy mondjam, büszkeség öntötte el a magyarságtudatomat, hogy ily csodálatos étket voltak képesek eleink az egyszerű alapanyagokból az asztalra varázsolni!
Ráadásul az étlap szerint az ügyeskezű szakács echte ozi, tehát biztos nem a véletlennek, hanem inkább jó ízlésének köszönhetõ az ételválaszték összeállítása.

Hiányos műveltségemet viszont nem tagadhatom.
Magyarországon még a hírét sem hallottam a halkolbásznak, és lám, ide kellett utaznom, a világ másik végére, hogy kipróbálhassam micsoda remek dolog is az...

A szakácsnak elismerõ, jó szavakat küldtem a vacsora végén, és a csodálatos kulináris élmény pedig most arra kötelez,hogy megemlítsem a motel nevét is, amely eddigi tapasztalataim alapján inkább többcsillagos szállodai besorolásra lenne érdemes.
Old Maritime Motor Inn – Warrnambool.
És nem csak az étterme kiváló, hanem a szobák színvonala is magasan felülmúlja a többi motelét, meg egy-két szállodáét is, mint arról azóta megbizonyosodhattunk...

Másnap a munka végeztével már a gyorsabb úton tértem vissza Melbourne-be, mivel volt még pár elintézni való dolgom, és így csak szombaton reggel indulhattam vissza Sydney-be.
12 óra unalmas autókázás után pedig sikerült is egyben hazaértem kis családomhoz.
Nagyjából 3000 km-t hagytam magam mögött ez alatt az egy hét alatt és a Hyundai teljes megelégedettségemre igen megbizhatónak, és költséghatékonynak bizonyult.

A kiküldetés egyik előnye, hogy ezzel legalább Victoria is ki van pipálva.
Jó volt cégköltségen körbenézni, hogy az ember legalább lássa, legközelebb hová is vigye el a családját, ne csak ’zsákbamacskát vegyen’.
A Great Ocean Road-ra mindenképpen visszamegyünk együtt, és Warrnambool-ban ugyanabban a motelben fogunk megszállni.
A városnak van egy helyi tengerészeti múzeuma is, amit tele van állítólag mindenféle kincsekkel, amiket a partok mellett elsűllyedt hajókról tudtak kimenteni.
Ezt pedig jó lenne ugye megtekinteni.

Nyáron nem tudom mi a helyzet, de télen egyszerűen nem éri meg elõre lefoglalni a szállásokat.
Kb. 5km-enként van egy-egy motel, szálloda, vagy családoknál szállás lehetõség az egész országban.
Az ember csak megáll valahol amikor esteledig, kiválasztja a legjobban tetszőt, és ottmarad éjszakára.
Így legalább nem kell rohanni, lehet nyugodtan nézelõdni bárhol, és ha már esteledik legfeljebb ottmarad az ember helyben.

Hazaérkezésem után pár nappal szóltak, hogy akkor most meg mehetek Tasmániába ugyanazon a projekten tovább dolgozni.
Ráadásul van összesen 2 napom arra, hogy végiglátogassam Hobart-ot és Devonport-ot...

Szóval ismét repülõre felszállás, bérautóba bevágódás, szállodában megpihenés és a helyi, kulináris élvezeteknek való áldozás következett.
Tasmánia itt, a nagy Ausztrál földrészen nagyszerű sajtjairól és tengeri herkentyűjiröl ismert az ételbarátok köreiben.
Én meg mivel sajt-barát is vagyok, ezért rögtön egy kóstolótálat kértem, majd lazacot fehérborban párolva, és hozzá jófajta tasmán chardonnay-t!
Azért jó dolog ez a céges hitelkártya, na...
Az ételek ára meg jóval alatta marad a Sydney-iének, ezért fel sem tűnik a havi egyenlegen, hogy mi mindentõl voltak nekem rémálmaim éjszakánként...

Hobart egy kedves kisváros, nyugodt, egyszerűnek tűnő élettel.
Legalábbis ezt a következtetést sikerült a valamivel több, mint egy napos ott tartózkodásom alatt levonni...
Még talán tetszene is, ha nem lenne annyira délen, hogy az átlag időjárás már-már a magyaréhoz teszit hasonlatossá.

Az alatt a két nap alatt kissé felhõs volt az ég, és végig lógott a lába az esõnek. Dehát ebbõl még baj nem lehet – gondoltam bizakodva!
Késöbb viszont már erõsen imádkoztam azért, csak hogy rá ne kezdjen, különben komoly gondokkal kell szembenéznem...!



Hobart a sziget déli partján található, Devonport meg éppen átellenben, az északi oldalon.
A távolság kb. 220 km lehet a kettõ között, én meg a térképre ránézve a rövidebb utat választottam, hogy mielöbb sikerüljön átérnem.
De mint ez késöbb megint bebizonyosodott, a rövidebb most sem a jobbat jelentette...

Kb. az út feléig valóban nagyon szép tájokon autóztam keresztűl.
Mindenféle mezõk, legelõk, kis, tisztan tartott települések, birkák, tehenek, hegyi-utak erdõk, stb.
A rövidebb út egyébként Queenstown-felé vezetett egy darabig.

Félúton kezdtem egy kissé aggódni, hogy esetleg elvétettem a jobbkanyart, és hamarosan már Queenstown-ba érek, ami nem lenne jó, mivel így hatalmas, 6-8 órás kerülõ lenne az eredetileg 2-3 órára tervezett utazásból.
Sajnos a taziknak sem erõsségük a táblázás...

Az út során mindenféle hatalmas, és nagyon szép édesvizű tavak mellett vezetett az utam, amiket jóravaló emberek betelepítettek pisztrángokkal.
Az arra járók meg csak egyszerűen kipecázzák a derék állatokat a vízbõl, ezzel is hozzájárulva az ökológiai egyensúly fentartásához.



Érdekesség amúgy, hogy Ausztráliába valamikor réges régen – tehát megvan már vagy 100 éve is akár -- pontyot telepítettek európai bevándorlók.
Ez a békés növényevõ aztán annyira elszaporodott, és felhízott, hogy mindenttudó helybéli kollégám szerint büntetést kap az a horgász, aki kifog egyet és csalódásában, hogy nem valami nemesebb vad akadt a horgára, egyszerûen csak visszadobja a vízbe.
Ha nem kell neki, akkor is gondoskodnia kell róla,hogy a jó uszonyos többet ne fickándozhasson eme földi édesvízekben.

No, de ne kalandozzunk el a lényegtõl, ugye.
Szóval ahogy éppen vágok át az autóval egy hegyi, pár leleket számláló falucskán, hirtelen egy nagy, sárga tábla jelent meg elöttem!
A táblán pedig felirat, valami ilyesmi figyelmeztetéssel:

"Tovább nem vezet burkolt út. Esõs idõjárás esetén az ösvény járhatatlanná válik, és csak speciális jármûvekkel lehet rajta közlekedni.
Mindenki csak saját felelõsségére folytassa tovább az útját!"

És valóban!
Eltünt a jó aszfalt, és egy kis hegyicsapás állt elöttem, amely bevezetett a rengetegbe...

Ránéztem bambán a térképre, hogy mi ez a hülyeség, ott van az út kristály tisztán, B11-el jelölve!

Viszont amit nagyvonalú hanyagsággal korábban nem vettem figyelembe, az a színkódja volt az útnak.
Sárgával jelölték ugyanis a kartográfus urak, csak hogy biztos kibökje az ember szemét, és a magyarázat is ott volt a térkép sarkában, hogy onnantól kezdve ahol álltam burkolatlan út folytatódik tovább!

Eh...visszafordulni nincs értelme, mert akkor kb. 150 km-es kerülõt kéne tennem, hogy elérjek kb. ugyanabba a magasságba, ahol akkor álltam.
Elöttem viszont több, mint 50 km erdei út állt, amit talán még a vadak tapostak ki, ahogy eltévedt turisták kiszáradt csontjait keresgélték, hogy azzal próbálják éhségüket csillapítani...

Dilemma, dilemma...

Pár perc tünõdés, az égre meredés, idõjárás jelentés hallgatás, és az esélyek latolgatása után arra a vakmerõ elhatározásra jutottam, hogy nekivágok az utnak!!!
Még talán igazi Tasmán ördögöt is látok útközben!
Meg hát ki az a hülye, aki erre járna, hát nem...?!
Így legalább lesz időm kedvemre megállni, nézelődni.

Ha meg úgy néz ki, hogy el fogok akadni, akkor legfeljebb majd onnan visszatolatok....
Magamban azért bíztam benne, hogy ha ez elõ is fordul velem, nem a 49. km-nél fog megtörténni...

Szóval elindultam, és a vadi új Nissan Pulsar –- mert most csak ezt kaptam...
Hát ja, kis ország, kis autó... –- néha panaszkodva reccsent egyett, ahogy kátyúról-kátyúra vitte hálátlan alkalmi gazdáját.
A felfüggesztések hangja egy kis aggodalommal töltött el, és a rádió kezdett recsegősre váltani, ahogy szépen lassan haladtam befelé az úton.
A civilizáció eme utolsó kis szikrájának ilyetén történő lassú elhalványulása rányomta bélyegét a hangulatomra, és már nem is találtam annyira jó ötletnek az alkalom szülte hegyi kirándulást.



Néha jöttek velem szembe autók, de mind Toyota terepjárók voltak.
Biztos a Toyota szponzorálhatja a tasmániai remetéket, hogy mindnek ilyen jármûve van...

A sofõrök zavart, értetlen pillantásokat vetettek rám, ahogy megpróbáltak utat engedni az elmeháborodottnak...
De én csak törtem előre az utat, és arra gondoltam hogy mennyivel jobb helyzetben vagyok mind egykoron a pionyírok, akik ugyanezt az utat még talán gyalog tették meg, keresztűl a rengetegen!
Aztán a vadak meg kiszáradt csontjaikkal próbálták éhségüket csillapítani...

Furcsaság, hogy míg a km-eket gyűrtem, az erdő közepén kis, pár házas településeken is átvágtam.
Ez még nem lenne érdekes, de mindegyiknek aszfaltozott útja volt!
Igaz, csak 2-300 m hosszan, ahogy a házak álltak a nagy semmi közepén, de engem már a civilizáció ilyen egyszerű megnyilvánulása is olyan melegséggel töltött el, hogy a néha rámtörö sírógörcs-szerű állapot, majdhogynem virágos jókedvé váltott át.
Majd jöttek ismét a földút gyötrelmei...

Az erdõben sikerült igazi, vadon élõ wallaby-kkal is találkoznom!
Így legalább már nemcsak a háziasított, rögbi játékos fajtát ismerem, hanem a vadon élő rokonokat is.
Meg kell mondjam, így sokkal jobban tetszettek, mint amikor egymás nyakát próbálják kitekerni a pályán...

Sajnos a Tasmán-ördöghöz nem volt szerencsém, pedig lehet, ez volt az utolsó lehetõség arra, hogy összefussunk...
Valami halálos kórság ütötte fel ui. a fejét közöttük, amitöl a kis bundások szája elkezd rothadni, és a szerencsétlen állat elöbb-utóbb borzalmas kínok közepette ki is leheli lelkét.
Ráadásul egymást fertõzik a szőrnyű nyavajával, ahogy az eleségbõl lakmároznak.
A derék tazi vadõröknek meg persze fogalmuk sincs, hogy hogyan állíthatnák meg a kór terjedését.
Szóval elképzelhetõ, hogy a Tasmán tigris mintájára a Tasmán ördöggel is lassan már csak a sörivók találkozhatnak majd, ha egyszer egy fõzde a címkéjére tűzi a kis erszényes képét.

Kezdett beesteledni, és én még mindig a földúton vezettem a nem igazán ilyen körülménykere felkészített járművemet.
A reflektort is bekapcsoltam, ha nem is a jobb látásviszonyok kedvéért, inkább hogy egy kis lelkierõt merítsek a környezet jobb megvilágításából.

Visszafordulni már végképp nem lehetett két okból sem.
Az önérzetem sem engedte volna, meg a tolatólámpák fénye sem lett
volna elég ahhoz, hogy biztonsággal tudjam rükvercben visszavezetni az autót...



De itt be is fejezem most írásomat, és azt, hogy végképp elvesztem-e a susnyákosban, és azóta is jámbor remeteéletet élek-e, egyelőre nem tárom a nyájas olvasóközönség elé!