Port Stephens-ben (vagy Nelson Bay-ben, kinek hogy tetszik) elsősorban a delfinekre voltunk kiváncsiak.
A szálloda ablaka bár az öbölre nyílott, de sokat nem sikerült látnunk, és sétálás közben sem akartak kiurgálni elöttünk a vízből...
Ezért hát elhatároztunk, hogy befizetünk egy delfin-néző hajóútra!



Lehetett volna bálna-nézőre is menni, azonban a rövidebb út jobban megfelelt a mi, és Ádám igényének is.
Csak másfél órán át tart a 3 órás bálna-nézővel ellentétben, ráadásul azokat kivitték a nyílt óceánra, ahol pedig már hullámzik is rendesen.
A delfinek meg ugye bent laknak a csendes vízű öbölben, és boldogan játszanak meg ugrálnak a hajó orra elött, ha végre arra téved a csodálatos túrista, hogy közelről szemlélje amúgy unalmas és jelentéktelen mindennapjaikat.
Legalábbis mintha így tűnne ki a színes nyomtatványokból, amiket még Sydney-ben gyűjtöttünk be az utazási irodákban, meg a hely web-oldalán...

A bálnások prospektusán meg érdekességként az is ott állt, hogy a nemes jószágok csak november és április között járnak errefelé, amikor is a ‘Finding Nemo’ c. Walt Disney rajzfilmből is ismert ‘Great Australian Current’-et meglovagolva utaznak fel-alá a földrész partjai mentén.
A hajós társaságot persze ez a tény nem zavarta abban, hogy október elejére is vígan szervezze a bálna-néző utakat az arra befizetni hajnaldó, többségében külföldi, leginkább ázsiai, elvétve egy-két magyar turista számára...
Mindegy, minket is a 80 vidám delfincsalád ígéretével csábítottak el az útra.

Nelson Bay nem hiába kapta hát Ausztrália Delfin Fővárosa kitüntető címet. Annyi delfin lakik itt, amivel már külön szavazati joguk lehetne a városi tanács közgyűlésén, mint a helység bevételének oroszálánrészét kitermelő szorgos kissebségnek.



Ezt a megtisztelő tényt, azonban úgy tűnik, mindössze a delfinekkel felejtették el közölni...
Másfél órás hajókázásunk során mindössze egy uszonyt láttunk a távolban feltünni, és a hajóskapitány minden ügyességére szükség volt, hogy legalább fényképezhető-távolságra megpróbálja becserkészni a nemes uszonyost.
Persze lehet, hogy nem is delfin, hanem cápa volt amit láttunk, igy utólag belegondolva.
Ezt a feltevést támasztaná alá amúgy az a tény is, hogy az elmúlt hónapokban eléggé elszaporodtak a cápatámadások a partok mentén.

Többen is áldozatul estek a véresszájú ragadozóknak, és van aki a ritkításukat szeretné elérni.
A természetbarát többség azonban a védelmük mellett kardoskodik.
Az egyik áldozat mamája is úgy nyilatkozott a médiában, hogy a kisfia, akit szétmarcangolt a fenevad, biztos is hogy azt szeretné, hogy boldogan szaporodhasson a cselekedete súlyosságáról mit sem sejtő jámbor emberevő.
Így aztán a cápa szaporodik, az életmentők meg gukkerrel, cápavédő hálókkal, magaslessel felszerelkezve figyelik a habokat, hogy feltünik-e a tömegpánikot kiváltó baljós háromszög a hullámok hátán.
Persze az is lehet, hogy csak delfin az...

Jah, életmentők.
Erről jut eszembe....

Karácsony elött történt még, hogy Cronullán beszólt valamelyik egy kisebb arab társaságnak, hogy nem kéne ugye a zászlóktól távol a vízbe menni (az életmentők ui. arra tudnak felelősségteljesen vigyázni, és szükség esetén kihúzni a vízből, akik a két zászlóval a beach-en kijelölt terület között fürdőznek), ráadásul úgy, hogy még nem is tud úszni, mert baj lesz belőle.
A válasz erre egy frappáns pofánvágás volt visszakézből, mert nehogy má’ itt meg legyen mondva nekik, hogy mit csináljanak!



Szó szót követett, az életmentők végül elmenekültek és pár napra rá a feldühödött helybéliek SMS-ben csődítették össze a partra a wog-okat (vagyis minket, bevándorlókat), meg az arabokat kiverni kívánó, hazafias érzelmű honfikat, és honleányokat.
Össze is gyűlt hát vagy 5000 hazafi Cronullán, és azonnal meg is kezdték a sajtó elött a panaszáradatot.
Vagyis hogy ők nem fajgyűlölők, csak már unják, hogy a lányokat állandóan molesztálják a lebsek (a libanoniak beceneve), randalíroznak a bícsen, zaklatják az arra járókat, nem engednek senkit bemenni a medencékbe, ha az arab lányok csadorban ott fürdnek, szemetelnek, verekszenek, és egyébként is, húzzon már vissza mindegyik a közel-keletre!

Hogy nyomatékosítsák is a széles nyílvánosság elött szavaik súlyosságát, a TV kamerák kereszttüzében gyorsan el is vertek minden arra járót, akire a gyanú leghalványabb árnyéka is csak esett, hogy akár a legkisebb köze is lehet Mohammedhez.
A rendőrségnek volt náhány erőtlen beavatkozási kísérlete, de leginkább csak azt láthattuk a híradásokban, ahogy a kő, és sörösüveg-zápor elől próbál menekülni a csinos nyári, forgalomirányító egyenruhába öltözőtt karhatalmista.
A tombolás után a csőcselék pedig hazatért, és azzal a boldog tudattal hajthatta álomra a fejét, hogy megvédték az egyik legnagyobb ausztrál szimbóluk, a tengerparti életmentő becsületet, és végre rend lesz aztán itten!

A rákövetkező hétvégén az események nem várt fordulatot vettek.
A közel-keleti ausztrálok (ja, ja mert így hívják itt őket a politikailag korrektek) csoportosan ültek autókba, és konvojban mentek le Cronullára, kedvenc bícsükre, hogy az ősi vérbosszú-törvény hívó szavának engedelmeskedve példát statuáljanak a magukról megfeledkezett szörfös életmentő-pártiaknak.
Ez alkalommal minden útjukba kerülő autót jól összetörtek, európai-megjelenésűt összevertek, a lányokat megerőszakolással fenyegették meg és pár templomot felgyújtottak.

A rendőrség furcsa módon ez alkalommal nem avatkozott be a hétvégi mulatságba, mivel állítólag parancsba kapták felsőbb helyekről, hogy félre kell húzódni, és engedni, hogy a heti, idegörlő hajtásban megfáradt Juszuf meg Abdul valahol levezethesse a felhalmozódott indulatokat.
Persze rossz nyelvek szerint Moris Iemma (a jelenlegi NSW-i Premier) állhat az utasítás mögött, akinek pedig választókörzete az a Lakemba, ahol az egyik legnagyobb közel-keleti populáció ál.
De tudjuk mi is aztat, hogy ez csak az áskálódó ellenzék belemagyarázása lehet, akiknek fáj, hogy a munkáspártiakat nem sikerült kitúrni végre a hatalomból a legutóbbi választások során sem...

Mindegy, most legalább a választók egy része tudja, hogy kire szavazzon azok után, hogy a biztosítók nem térítik meg a kárt, hiszen mint az köztudott, a felkelésből/lázongásból eredő rongálás nem biztosítási esemény!

De szerencsére az ország atyja John Howard még mindenkit időben megnyugtatott, hogy itten pedig idegengyűlöletről kérem szó sincs!
Ausztrália a ‘lucky country’, ahol minden féle-fajta nagy szeretetben tud egymás mellett élni!

Ezt többször is hangoztatta miközben zajlottak az események és Ő közben a dél-kelet ázsiai államok közös dzsemboriján mulatozott Malájziában.
Hogy mégis minek volt akkor köszönhető a példátlan tömegfelkelés, azt nem kötötte az orrunkra az ország első embere.
Ausztrália ugye büszke multikultúrális gyökereire, amely pedig nem is olyan régi keletű dolog...



Az elmúlt 30 év politikája – elötte az un. ‘fehér Ausztrália’ rend volt itt, amikor is ’72-ig csak európaiak, fehérek tehették be az országba a lábukat --, hogy a béke és nyugalom szigetén senkinek nem kell félnie faji, nemzeti, vallási vagy nemi hovatartozása miatt.
És ez most is így van, mint azt megmagyarázták politikusaink, csak néhány részeg drogos randalírozásának lehettünk a tanúi, akik magukról megfeledkezve ütlegeltek minden éppen arrajárót a rendőrség rosszalló tekintete mellett.

Igen az is elhangzott persze, hogy ahol jelen tudott lenni a kamera, oda vajon rendőr miért nem jutott el, dehát mint azt már tudjuk, az ellenzéknek csak savanyú a szőlő...

Az erőszak-hullám meg folytatódott kisebb megmozdulásokkal éjszakánként, és a politikusok, rendőrök, papok, muftik minden felhívása kevés volt ahhoz, hogy alábbhagyjanak az indulatok.

De végül is de jó! Csak van rend ebben az országban!
A szörfös, ozi Bra Boys és a libanoni bevándorlókat tömöritő Commancheros motoros banda szószólói újságírók elött ölelték keblükre egymást, és hívta fel a még nyughatni nem képes népeket, hogy most már pedig legyen rend, mert megbeszélték a régi sérelmeket és közös erővel dolgoznak a szebb jövő érdekében!
Lám, lám, megszületett hát a döntés, csak van akinek a szava még számít ebben az országban!
Politikusok, rendőrök, karhatalom, ugyan már! A szőke Bra Boys fiuk, meg a közel-keleti ausztrál Commancheros motoros srácok megmondták a tutit, és valóban, alább is hagyott a lázongás!
Elérék azt, amit a fizetett politikusok képtelenek voltak...

Megint a rossz nyelvek szerint az egész lázongás csak azért tört ki, mert a Commancheros motoros banda nem szállított elég drogot a szőke Bra Boys fiuknak.
És amikor jön a mámorból a kijózanodás, hajjajj, akkor aztán a tisztuló elme bármit képes művelni, csak hogy mielöbb ismét a mámor legyen az úr...

De szerencsére megszületett végre a döntés, és nem kell már a tisztességes adófizető állampolgárnak magáért, a családjáért, vagyontárgyaiért aggódnia, a szőke Bra Boys fiuk, meg a közel-keleti ausztrál Commancheros motoros banda tagjai szavatolják a rendet ebben az országban!

Hogy kellőképpen megünnepelhesse az ország a csodálatos kibékülést, a szilveszteri vigalmak már a szeretet jegyében telltek, és a Harbour Bridge-en az idén egy hatalmas szív volt kivilágitva.
Politikusok, sportolók, vallási vezetők szólaltak meg a TV-ben és ökumenikus megmozdulásokon hírdették a békés egymásmellett-élés szépségeit, meg ítélték el a gyűlölködést.

Meg is lett az eredménye szinte azonnal szeretet-kampánynak, Bondi-on több embert szurkált össze valami magáról megfeletkezett közel-keleti, egy-ket katolikus templom a nagy melegtől felgyulladt, az egyik honanya a parlamentben meg azt jósólta, hogy 2050-re Ausztráliában a muzulmánok lesznek többségben...

No, mindegy, vissza a delfinfővárosba!
Szóval a lelkes delfinhajkurászás izgalmában Ádám egy jót aludt a vállamon, ahogy a fedélzeten ülve néztük a nagy semmit.
Pontosabban a szikrázó napsütésben vakító fehér, homokos tengerpartot, a két zöld hegyoldalt, amely közrezárja az öböl bejáratát, és a sziklákon megtörő hullámokat.

A sok lelkes nézelődőtárs egyik oldalról a másikra rohangált fényképezővel a kézben, ahogy a kapitány a hangosbemondón keresztül adta az információt, hogy éppen hol látott feltünni uszonyt a távolban.

A 80 delfincsalád ma szemmel láthatóan kimenőt kapott, és csak egy-két hátramaradt kisnyugdíjas úszott fel néha a felszínre, hogy egy gyors levegővétel után el is meneküljön megint a tűző napsütéstől meg a zsibongó turistahadtól a nyugalmas vízméllyre.
De legalább a kapitány mindent elkövetett, hogy ezeket az alkalmi felbukkanókat megpróbálja becserkészni fényképezhető távolságra.

Szóval mi hajókáztunk egy jót, Ádám aludt egy jót, Tünde meg jól kifutkározta magát, ahogy a tümeggel együtt szaladgált egyik oldalról a másikra.

A hajóút után még felsétáltunk az öböl bejáratánál található Tomaree Head-re, amely egy kisebb hegy, és a tetejéről csodálatos kilátás nyílik az óceánra, meg visszafelé az öbölre és Port Stephensre.
Ráadásul már kezdtett sötétedni, és éppen a naplemente elött értünk fel a csúcsra, úgyhogy sikerült is megörökíteni a pillanatot, amely valóban csodálatosan egyedi.

Páran már várakoztak fenn, hogy részesei lehessenek az élménynek, és mivel tapasztaltak voltak az ausztrál naplementét illetően, ezért azt javasolták, hogy álljak készenlétben a fényképezővel, mert a nap villámgyorsan fog lezuhanni a látóhatár mögé!
Valóban így is lett, mindössze pár képet sikerült elkattintgatnom, és már el is tünt a nap valahol Broken Hill környékén...



Ez egyébként csak azért volt aggasztó, mert a hegyre vezető ösvény – csak hogy változatos legyen – néha létrára vált, vagy olyan, a sziklafalra erősített fémrácsra, amelyen a gyengébb lelkületű kiránduló nem szívesen néz keresztül, mert egyébként látná, ahogy pár száz méterrel lejebb a mindennapi élet zajlik a lába alatt...
Persze közkivilágítás nem megoldott az ilyen helyeken, és nekem Ádámmal a kezemben, elöttem a tériszonyos Tündével kellett visszakeverednem a lenti parkolóban várakozó kocsihoz...
Szóval uccu neki, gyorsan megkezdtük az ereszkedést, és a II. Világháborús lövegtornyok hült helyét gyorsan elhagyva még sikerült is az utolsó napsugarak halvány megvilágítása mellett visszatalálni autónkhoz.

No, ennyi talán elég is volt Port Stephens leírásából...

Pár héttel késöbb, a delfinnéző kirándulás utáni csalódottságban meg elmentünk Jervish Bay-be, amely a valóban hófehérfehér tengerparti homok mellett a fantasztikus delfinnéző hajóutairól is híres!

Most nem helyben szálltunk meg, hanem pár km-el arréb a mókás, Mollymook nevezetű helyen, egy gyönyörű golfpálya mellett a tengerparton.
Lényeg a lényeg, delfineket sikerült látnunk, és hogy milyen szerencsénk volt ezúttal, reggelente a motel elötti vízben, a parttól vagy 50m-re a szörfösök között úszkáltak fel-alá csoportokban!
Szóval így bepótoltuk legalább a Nelson Bay-ben elmulasztott delfinnézést is, és az erkélyen üldögélve akár órákon át is bámulhattuk volna őket, ahogy a természetes közegükben, a bámész turistákkal mit sem törődve játszottak a hullámok hátán.

A terület nevezetességeit megtekintendő elmentünk még Mogo-ba, amely állatkertjéről, és aranybányász múzeumáról nevezetes.
Nagyon jó kávézói is vannak hihetetlen finom helyben sütött kenyérrel, ha esetleg valaki arra járna.

Korábban itt aktív aranybányászat folyt, és a temető tele van a szerencséjüket kísérteni érkezett, majd a fizikai megterheléstől rövid úton kimúlt szerencsétlenek sírjaival.
A múzeum bejáratánál ücsörgő nénike megkérdezte – amit már eléggé unok – hogy melyik országból jöttünk?
Mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a nénike majdnem a nyakunkba ugrott örömében, és kiderült 2000-ben a férjével egy európai útjuk során Magyarországon is eltöltöttek pár napot.
Emlékezett, hogy milyen csodálatos épület a parlament, jó móka a dunai hajókázás, és milyen finomakat főznek a Gundel étteremben.

A szabadtéri múzeumban az idegenvezetőnk ruházata és ábrázatja alapján is beleillett a környezetébe, mondtam is Tündének, hogy fogja a gyereket szorosan, amíg én a kezemet meg a táskán tartom, csak nehogy bármelyiknek is nyoma vesszen...
Az elhanyagolt megjelentésű Úr azonban kedélyesen végigvezetett minket az egykori bányászfalu minden helyiségén, a postán, kőtörőn, az egykor igen forgalmas kocsmán, az állítólag még forgalmasabb fogdán, a nemes fém után kutászkodók által, a hegy mélyébe vágott tárnán és kovácsműhelyen
A körút legvégén mindenki kapott jellegzetes aranymosó tányért, amivel próbára tehette szerencséjét a hegyről érkező patak vizét felfogó kis medencében.
Ami aranyat sikerült kimosni, azt a vendég egy tégelyben összegyűjtve mind hazavihette.
Adómentesen!

Hát, az adóbürokratáknak nem kell tartania attól, hogy a mogoi bányamúzeumba a tehermentes jövedelem reményében idezarándokló tömegek fogják őket kenyerüktől megfosztani...
Pár lelkes próbálkozás után egyre reménytelenebbűl forgattam a vizet kis aranymosó tányéromban.
Ami végül megcsillant a tányér alján, az annyira apró szemcse volt, hogy végül is csöndes főhajtással kellett adózzak azon emberek elött, akik éveken át görnyedve mosták tűző forróságban, hideg esőben ezt a sárga fémet, hogy aztán ha szerencséjük volt, legalább tudták kezeltetni az összes nyavaját, amit ez idő alatt összeszedtek.
Vagy csak egyszerűen elitták az egészet a helyi, osztályon aluli vendéglátóipari egységben...

A Jervis Bay-ben tett kirándulásunk után pár héttel késöbb pedig úgy döntüttünk, hogy ellátogatunk a székesfővárosba megtekinteni a nemzet parlamentjét, és az éppen esedékes, a Corbett Gardens-ben évente megrendezésre kerülő tulipán fesztivált!



Hát nem tehetek róla, a csupa márvány, lakozott parketta parlament nekem a magyar művházak hangulatát hozta elő, amikor is még kisiskolásként a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezve kellett a kerületi párttitkár pajtások elött verset mondani a hős proletárról, aki a burzsujok ellen bátran mert fegyvert fogni és elüldözni a népnyúzókat!

Még pódium is van a nagy lakkozott parkettás előadó teremben, ahova a helyi kispajtások állhatnak fel verset mondani a nagy nemzeti ünnepek idején.

Ami tetszett viszont, hogy a parlament befüvesített oldalán fel lehet sétálni az épület tetejére, és a családok kedvelt kiruccanóhelye a szép zöld legelő.
De mivel a nemzetközi helyzet fokozódik, a rendörök is megkedvelték ezt a kedvező kilátással bíró területet, és nagy számban tanyáznak a környéken.
A parlamentbe egyébként szabad bejárása van reggeltől estig a nagyérdeműnek, és látogatni lehet a termeket akár egyénileg, vagy vezetett csoportban is.

A másik szimpatikus dolog, hogy a képviselők úgy mászkálnak itt, mint átlag, hétköznapi emberek.
Senkinek nem kell hanyattesni attól, hogy ezek itt normális polgári pályára alkalmatlanoknak bizonyultak, és már csak a politizálás maradt számukra, mint egyetlen kenyérkereseti foglalkozás.
Járnak ki-be, és örülnek, ha valaki szóba áll velük javasolni valami okosat.
Igaz, a nemzet legnagyobb vezetőivel az átlagember csak a TV képernyője elött ülve találkozhat, dehát néha már azis sok a jóból.

Az Australia Day nemrég volt soros a nemzeti ünneppek között január végén, amikor is mindenki vígad, és örül annak, hogy milyen jó is hogy annak idején lemészároltak több ezer hős ausztrál honvédőt, akik az I. világháborúban a török partokra mentek megvédeni az Ausztrál hazát.
Volt azóta is emberáldozatban, vérontásban bőség rendesen, de mégis, az első nagy világégés során elszenvedett sebek felszaggatása valahogy különösen kedves a helybélieknek.

Az új állampolgárok ünnepélyes felavatása, vagy beavatása is ekkor történik.
Az idén 40 ezer új honpolgárral lett az ország gazdagabb, akik ezután kötelező szavazati jogot nyerhettek el a bíróságra történő kötelező bejárással együtt, ha úgy adódik, hogy őrá esik a választás a 12 tagú esküdtek kiválasztásánál.
Igen, mert itt is olyan birói rendszer van, mint amerikában, vagyis 12 kiválasztott honpolgár dönti el, hogy valaki ártatlan, vagy bűnös.
Ha az a tisztesség ér valakit, hogy rá esik a választás egy ilyen esküdtszékbe való beleülésre, akkor az alól kibúvó pedig nincs, csak súlyos betegség, vagy elhalálozás menthet fel valakit állampolgári kötelezettsége alól.
Nálunk is a munkahelyen van egy külön kategória az ilyen idő elszámolásához, amit ‘Jury Duty’-ként szerepel.
Meg is nézem, hogy van-e valami más haszna, hogy államolgár legyen az illető?
Nem kell 5 évente újra kérni a PR vízumot...



Ennek örömére úgy döntöttünk, hogy lassan beadjuk mi is az állampolgárság iránti kérelmünket.
Nekem már talán meg is lenne, mivel tavaly októberben járt le a hozzá szükséges 2 év, de Tünde csak fél évvel késöbb érkezett, így neki most, márciusban telik le.
És úgy voltunk vele, hogy majd ráérünk együtt beadni a kérelmet.

Ádámnak meg elkezdtük a babaúszást az egyik közeli új uszodában.
Nemrég adták át, és a gyermekek úszásoktatására szakosodott. Egy alkalom $14 ami nem olcsó, és csak fél óra, de a baba szemmel láthatóan nagyon élvezi.
5 másik, kb. vele egykorú baba van a csoporban és az egész medencében csak mi vagyunk.
Néha elmegyünk a közelebbi, kb. 10 perc sétára található uszodába is, ahol a kismedence szintén a gyerekek számára van fenntartva.
A nagy 50m-es meg szinte állandóan kihalt, páran uszogatnak csak benne.
Ide a belépő már csak $3.50 nekem, mivel gyerekeknek 2 éves kor alatt ingyenes.
Szóval egy kávé árából egész nap úszkálhatunk kedvünkre és az uszoda biztonságosabb is egy ilyen pici babával, mint a hullámzó óceán.



Hurrá, és beköszöntött végre a kutya éve!
Legalábbis a kínai horoszkóp szerint most ezt ünnepelhetjük!
A nagy ünnepségsorozat 2 héten át tartott, amikor is a belvárosban felvonulásokat, ételbemutatókat tartanak, kultúrális eseményeket szerveznek és mindenki vígad!
A Darling Harbour-ben sárkány-hajó versenyt is rendeztek, amiben a cégtől is indultak páran.
Be lehetett volna nevezni $100-ért, amiben benne van 6 hétvégi edzés, meg a verseny, és eléggé jó mókának tűnt a dolog.
A hajóban ülnek vagy 40-en, és több csoportban versenyeznek annak érdekében, hogy a legvégén mindenki kapjon egy érmet a nyakába.

Az utolsó versenyen 12 hajóban csak női csapatok indultak, és mindenki rózsszín mezben tündökölt.
Mint kiderült, az összes hajóban ülő mellráktúlélő, akiknek vagy sikerült legyőznie a betegséget, vagy sajnos már előrehaladott stádiumban van a kór.
A versennyel a megelőző-szűrés fontosságára szerették volna felhívni a figyelmet, mivel a kommentátor hölgy szerint csak itt AU-ban, napont 32 nővel közlik, hogy daganatot találtak náluk.
És mivel sokan már csak akkor mennek el szűrésre, amikor komoly problémát jelent a dolog, az előrehaladott mellrák miatt sokukon már nem tudnak segíteni...

Ezek döbbenetes számok, és személyesen látva a 12 hajóban ülő nőket, akik mindegyike a szörnyű kórtól szenved eléggé megrázó volt.
A verseny bevételét pedig a kutatásokra ajánlották fel.

Amúgy itt ausztráliában igen nagy kúltúrája van a jótékonysági adományozásnak.
Több nagy szervezet is rendez jótékonysági koncerteket, vacsorákat, ahol a fellépők díja, és a belépők mint valamilyen segítő szervezet számlájára megy.
A cégnél legalább 2-3 akció folyik állandóan egy időben.
Most éppen a Starlight Children Foundation megsegítésére lehet sorsjegyeket vásárolni, hármat $5-os alapon, vagy az otthonról kivert asszonyok és gyermekeik ideiglenes menhelyének a felújjítására lehet felajánlani segítő kezet, vagy a nehéz családi háttérrel rendelkező gyerekeknek leadni használt ruhát, játékot, stb.

Az utcán az Üdvhadsereg önkéntesei gyűjtenek pénzt, vagy a Greenpeace árul képeslapokat, amiknek az ára a bálnák megsegítésére folyik be.

Szóval tetszik az, hogy az ausztráloknál természetes, hogy segítenek ahol tudnak, és a 20 milliós ország volt az egyik legbőkezűbb pl. a tsunami-által súlytott dél-kelet ázsiai országok megsegítésére adományozó országok közűl.

Most kezdték el szervezni a cégnél a húsvéti mulatságokat is a gyerekek számára, amikor is a 6. emeleti nagy terembe hoznak mindenféle háziállatot és a dolgozók gyerekei, az árva gyerekekkel együtt játszhatnak velük pár órán át.

No, nálunk meg megszületett az elhatározás, hogy akkor májusban látogatunk vissza Magyarországra bemutatni többek között a trónörököst a rokonságnak.
A szokásos Austrian Airlines helyi irodájában vettem meg a jegyeket $1650+illeték áron fejenként, ami még így is $200-al volt olcsóbb, mint az eredetileg kiírt ár.
A kedvezmény annak köszönhető, hogy a múltév utolsó hetében már kifizettem a jegyeket.
A gyermek számára 10%-ot kellett csak fizetni, viszont ezért nem is jár neki külön ülőhely és már előre rettegek attól, hogy miként fogja viselni a majd’ 22 órás repülőutat...
Ezért is jó, hogy délután 7-kor száll fel a gép, és ha minden jól megy, akkor Ádám átalussza az út egy részét.
Legalábbis ez a terv...

Én a munkám miatt csak 2 hetet fogok tudni maradni, viszont Tünde és Ádám kb. 2 hónapot tölt majd el a család körében mielött visszautaznának.
Visszafelé az eredeti terv az volt, hogy amikor jönnek Tündéék, akkor én eléjük megyek Kuala Lumpurba, és eltöltünk ott 2-3 napot. Így Ádám is tudna pihenni, mivel a reggeli visszefelé indulás miatt nem nagyon aludná át az út első felét.

Viszont annyi figyelmeztetés érkezik mostanában a kormány részéről, hogy muszlim országba ha lehet ne nagyon utazzunk – Malájzia meg ugye az --, hogy egyre inkább elmegy a kedvem az egésztől.

Persze első körben a gyermek útlevelét kellett megkérni, ami mint kiderűlt, nem egy egyszerű feladat.
Az internetről le lehet tölteni a formanyomatványt, és egy fotó csatolásával be kell vinni a Postára, ahol átveszik, elküldik a megfelelő helyre és 2 héten belül megkapjuk az útiokmányt.
Mint kiderűlt ez mégsem ilyen egyszerű.
Bevittem a Postára a papírokat, és mondtam, hogy a gyermek számára szeretnénk útlevelet kérni.
Erre elővett egy vastag könyvet, és megkérdezte, hogy mikor lenne alkamas eljönni interjúra.
Ezt nem teljesen értettem...
Miért kell interjúra jönnie egy másfél éves kisgyereknek? Meg akarják esetleg kérdezni, hogy tisztában van-e az ausztrál jogaival és kötelezettségeivel?
Ez egyébként sablonkérdés a felnöttek számára kötelező állampolgársági interjún.
Majd ha oda jutunk, akkor leírom, hogy pontosan mik is azok...

Szóval mint két héttel késöbb kiderült – mert csak akkorra kaptunk időpontot – az egész interjú arról szólt, amit helyben a postás kisasszony is meg tudott volna csinálni már az első alkalommal!

Elkérték az útlevelemet, a baba születési bizonyítványának másolatát, a fényképet, amit alá kellett iratnom egy olyan személlyel, aki legalább 1 éve már ismeri Ádámot és nem áll semmiféle rokoni kapcsolatban vele, az útlevélkérő nyomtatványt, stb.
Átnézte, aláírta, kifizettem $83-t és 2 héttel késöbb kézbe is kaptuk Ádám kengurus-emus útlevelét.
Szóval azért a bürokrácia itt is dolgozik, csak hogy ne a semmire fizessék már ki az állampolgárok az adódollárjaikat, ugye.

No, de ennyit most hirtelen az elmúlt idők történéseiről.