Kedves Naplóm!

A hétvégén tiszteletlátogatást tettem Bertók Zolinál, akivel ismeretségünk kezdete még valamikor '95-96 környékére nyúlik vissza.
Annó a HIX TIPP levelezési listán találkoztunk, amikor is kanadai lehetőségekről érdeklődnem, és mit tesz Isten?...illetve..., hogy-hogynem elvtársak? feltünt Zoli aláírása, amelyben azt állította magáról, hogy Ő viszont egy IGAZI ausztráliai bevándorlási ügynök!
Több sem kellett nekem, azonnal lecsaptam az email címére, és megkérdeztem Tőle minden információt, amit csak lehetett a kivándorlással kapcsolatos feltételekről.
Minden évben küldtem neki 1-2 levelet, amiben újra rákérdeztem a dologra, csak hogy megnyugodjak, megvan még a lehetőség!
Minden alkalommal nagyon készséges volt, mindig felelt minden -- még a legostobább -- kérdésemre is, és azóta is nagyon sokat segített, hogy már itt vagyok.

Szóval elég régóta dolgoztam azon, hogy megfeleljek minden feltételnek, és így Zolinak is köszönhetem, hogy végül is sikerült eljutnom ide, az Álmok földjére!

Lényeg a lényeg, előre megbeszéltük, hogy szombaton 2-3 óra körül fogok érkezni.
Fel is készültem az útra egy üveg Unicum-al, illetve ismét a tudományos tervezés módszeréhez folyamodtam, hogy előre elkészítsem a megfelelő útvonalat.
Úgy döntöttem, hogy a Pacific Highway-ről rákanyarodok a 7-esre, majd az 5-ös úton érem el Wattle Grove-ot, amely negyed már Zoliék lakhelye is.
A térkép alapján -- és mivel nem akartam ebedidőben érkezni -- úgy döntöttem, hogy 1 óra elég lesz az útra, és így 2-kor ráérek elindulni.

Az úton rájöttem, hogy kezd kifogyni Godzillából (a járgányt neveztem el így, mert néha pont olyan hangot ad ki magából -- főleg emelkedőkön --, mint a nevezetes ősállat, illetve az erőtől duzzadó megjelenésük is okot adhat az összehasonlításra...) a táp.
Ezért Cabramatta környékén megálltam tankolni, ahol fizetés után beszálltam az autóba, az meg úgy döntött, hogy pedig ennyi volt, most már nem hajlandó tovább menni!

Ezt a döntést nagyon zokon vettem, már csak azért is, mert félre kellett tolnom, a csinos, kis világos, tavaszi ruhámban, és ez persze meg is látszott rajta...
Nem igazán értem most sem mi történt, mert fél órát köszörültem az indítóval az autót, felhívtam több helyi ismerősömet is, hogy mi lehet a gond szerintük, míg egyszer csak Gondzilla felhördült és tovább tudtam menni!!!
Ezért neki is hálás vagyok most!
Nem esett volna jól, ha el is kell vontatni, meg a Zolihoz sem jutok el aznap...

De így, végül 3/4 óra késéssel -- mert persze a távolságot sem mértem fel megint rendesen -- sikerült is odaérnem Zoliékhoz!
Ez azonban azért sem egy egyszerű feladat, mert olyan helyen laknak, ahol össze-vissza kanyarognak a kis utcák, és ráadásul valami poénos fiu az utcajelző táblát is elforgatta egy másik irányba...

De ilyen kalandok után végül megérkeztem, Zoli nagyon kedvesen fogadott, az Unicumot átadtam, a fiát, Petit sikerült személyesen is megismernem, és a feleségével is találkoztam, aki éppen akkor jött haza a könyvtárból.
Nagyon jót beszélgettünk mindenféléről, és közben eleredt az eső is.

Miután elállt, Zolival és Katival elindultunk sétálni abban a kaliforniai kisvárosra emlékeztető városrészben, amit Zoli következetesen munkásnegyednek aposztrofált, de én úgyis tudom, hogy az a gazdagnegyed!
A házak úgy néznek ki, mint nálunk a rózsadombon egy-kettő, de Zoli szerint a szomszédok között van tűzoltó, rendőrnyomozó, új bevándorló, öreg nénike, stb.
A házak között van egy mesterséges tó is, amelyben hattyúkat, aranyhalakat, angolnákat láttunk úszkálni.
Amúgy a web oldalán, a Lakbérek rovat alatt látható kép éppen a környéken készült, még a kis tó egy része is látható rajta.
A telep másik oldalán a katonaságnak van egy lezárt nagy területe, amely bár néha kigyullad, de kárt eddig nem okozott a telkekben.

Szóval igazi, nagyon szép zöldövezet ahol laknak, jó munkásembereknek!

Végül este 7-ig sikerült is visszaélnem a vendégszeretetükkel, és a végén még megkérdeztem, hogy elhozhatom-e kicsi feleségemet is bemutatni, aki már nagyon sok jót hallott róluk.
Zoli -- nagy örömömre -- bele is egyezett a dologba.

Hazafelé Godzilla már jól viselte magát, bár csak néha-néha, de azért horkant egyett-kettőt az emelkedőkön felfelé.
A 40 km-es utat pont egy óra alatt sikerült megtennem, és így este 8-kor álltam be a parkolóba.

Azért azt még hozzá kell tennem, hogy az oszik valamiért képtelenek összehangolni a közlekedési lámpákat.
Miért van az, hogy ha az egyik zöldre vált, akkor a 200 méterrel távolabb lévő biztos, hogy akkor fog bepirosodni...?!

A vasárnapom tanulással telt, az RTA-tól letöltött, és még otthon kinyomtatott tankönyvekből próbáltam -- többszöri belealvással -- felkészülni a vezetői vizsgára.
Az anyag nem sok, de ölég száraz...
Jó lenne a héten ezt is elintézni.