"Én nem szeretem az uborkát, és nagyon örülök, hogy nem szeretem, mert ha szeretném, akkor megenném, pedig nagyon utálom."

Tegnap ismét Wollongong felé vettem az irányt, hogy meglátogassam ott élő -- utánam egy hónappal kijött -- kedves ismerősöméket.
Mivel jó volt az idő, ezért elindultunk dél felé, és megnéztük a Kiama-i Blowhole-t.

Útközben kb. negyed óra után azért megálltunk egy kicsit pihenni -- Az út úgyis tele van óriásplakátokkal az RTA-tól, hogy "Stop, Revive, Survive!". Szóval csak lehet benne valami. -- Shellharbour-ben -- ami milyen érdekes -- a kagylókról kapta a nevét.
Az egész part tele van kagylótörmelékkel, amely úgy borítja be a sziklákat, mint ahogy máshol a homok szokik.
A hely egyben egy nagy turista caravan park is.
A tengerparton állnak végig a lakókocsik, és a népek ott próbálták magukat elfoglalni, mivel az idő nem volt éppen fürdőzésre alkalmas, bár az oszik általában ilyesmire nem nagyon adnak.
Volt vagy 20-25 fok, de erős szél fújt, és az ég is tele vastag, sötét felhővel.

A parton végigsétáltunk, de vigyázni kellett, mert a sok éles kis kagylótörmelék komolyan veszélyeztette lábam épségét.
Amúgy egy idő után szép, hosszú, homokos tengerpart következett, ahol vasárnap délután összesen 4 kisgyerek fürdött a vízben, akikre egy életmentő felügyelt a partról.

A rövid séta után tovább indultunk Kiama-ba, és szerencsésen meg is érkeztünk kb. 10 perc autózás után.
A hely nevezetessége egy bazi nagy üreg a sziklák közepén, amibe ha becsap a hullám alulról, akkor gejzírszerűen tör fel a víz, és teríti be a környéket, meg az óvatlan turistát.

Állítólag régen volt 3 nagytudású, akik elhatározták, hogy zuhanyozni fognak a feltörő vízpárában, ezért kiálltak a lyuk szélére a sziklafal tetején.
Olyan jól sikerült a zuhanyzás, hogy egy nagy, feltörő hullám belemosta mind a hármat az üregbe, ahonnan aztán zsákban vitték el őket.
Akkor kerítették el az üreget...

Szóval a lyukat is megnéztük jól, meg csináltam egy-két képet.
Ahhoz képest, hogy nem volt valami hawaii idő -- vagy éppen ezért -- , egész szép, és lenyűgöző volt az óceán (Tasmán tenger).
Hatalmas hullámok csapkodták a sziklákat, és nagyon szép fények szürődtek át a felhőkön.

Visszafelé bementünk a helyi bisztró-szerűségbe egy meleg kávét meginni.
Az eladó hölgy megkérdezte, hogy szeretnénk-e csirkés szendvicset is?
Mint kiderült a szendvics ingyen van, mert "Megmaradt, és nem akarjuk kidobni."!!!
Érted...?
Megmaradt, és kidobnák!
Nem beraknák a hűtőbe, hogy majd másnap eladják, hanem kivágnák a szemétbe!
Otthon még egy hét múlva is eladnák a még felhasználható megmaradt alkatrészeit a szendvicsnek, itt meg nem engedhetik meg maguknak, hogy állott kaját rakjanak ki a vendég orra elé.
És a legjobban az a természetesség esik, ahogy felkínálták a kaját FOC, csak hogy ne kelljen már kidobni.

Szóval nagy, csirkés szendvicsekkel felszerelkezve indultunk vissza, és arról beszélgettünk, hogy milyen kevés, kis dolog elég ahhoz, hogy az embernek már jó napja legyen.

Visszafelé még megálltam Wollongongban, majd este 11 felé értem haza.

A lakótársammal nagyon nem volt még aludhatnékunk, ezért még megnéztük DVD-n az elmúlt évek egyik legjobb filmjét, és -- mit ad isten...illetve...hogy-hogy nem elvtársak?! -- ráadásul ez egy ausztrál film!
A címe "The man who sued God".
A film nagggggyon jóóóó!

Egy halászról szól (Billy Conelly játsza, aki nagyon jó színész, tele humorral), akinek a hajójába villám csapott.
A biztosítók meg nem akarták kifizetni a kárát, mert arra hivatkoztak, hogy ez nem biztosítási esemény, mivel ez "act of God" volt.
Emberünk erre elment a bíróságra, és beperelte Istent -- persze a biztosítókat.
A film nagyon humoros, tele jó szövegekkel, és nagyon szép ausztrál tájakkal, meg jó zenével.
Alap film szerintem.

Sikerült a főnökömmel is beszélnem, aki azt mondta, hogy szerdától beindul megint az építkezés.
Szóval legalább lesz bevételem megint.