Bertók Zoli küldte az alábbi meghívót:

"A Sydney-i cserkészcsapatok szeretettel meghívják Önt és kedves
családját vacsorára és tábortûz körül tartandó Mikulás estjükre.
Idõpont: 2003. December 6. Este 5:30-tõl
Hely: Melville Reserve, Hampstead Road Homebush West
Belépôdíj: Egy mosoly
Hoznivalók: Egy pokróc"

Mivel a takarításon kívül most kivételesen nem volt semmi egyéb elfoglaltságom délutánra, ezért nyakamba vettem a várost, és elindultam Homebush West felé.
A cserkészek központja egy park (Melville Reserve) közepén található, egy hosszú épületben, és a hozzá tartozó elkerített parkban.
Az épületben kölönböző Örsöknek (Százszorszép, Vaddisznó, stb.) vannak a kis helyiségeik, egy színpad, és sok kép a falon, amelyek a csapat életét, a kirándulásokat és a vezetőket mutatják be.

Barbival egybekötött, tábortüzes, éneklős este vette kezdetét hátul a parkban, ahol a kiscserkészek esküt tettek, a nagyokat meg avatták.

Az est elején Bandi bá, a cserkészcsapat vezetője mondott pár szót, majd Ottó kezdett bele a hangulat emelésébe a különbözö karácsonyi dalok éneklésére buzdítva a megjelenteket.

Szerény saccolásom szerint kb. 25-30 cserkész, és vagy 40-50 felnőtt volt jelen, akik lelkesen énekeltek, tapsoltak, és várták a Mikulás eljöttét.
Meg is jelent egy idő után, jó nagy pocakkal, piros ruhában, nagy szakállal ahogy illik.
Nekem kicsit az akcentusa volt furcsa, dehát annyi helyre kell mennie, hogy nem is csoda ha nem tud minden nyelven tökéletes kiejtéssel kommunikálni :)
A gyerekek szép sorban átvették az ajándékokat, a Mikulásnak mindenkihez volt egy-két jó szava, majd amilyen hirtelen jött, úgy el is tünt.

A nap végén körbeálltuk a tábortüzet, megfogtuk egymás kezét, és elénekeltünk egy népdalt mielött elbúcsúztunk volna.
Az idő is kegyes volt hozzánk, csak a nap végén kezdett el cseperegni az eső, mikor már az utolsó dalt énekeltük.

Még a rendezvény kezdete elött -- amikor még csak szállingóztak a népek -- az egyik padon ücsörögtem, és vártam a történéseket, amikor egy Úr szólított meg.
Megkérdezte, hogy mi járatban vagyok, meg egyebeket.
Mint kiderült a feleségével a gyerekeket hozták el a Mikulás partira.
Jól elbeszélgettünk mindenféléről, az eddigi tapasztalataimról, a cserkészcsapatról,róluk, stb.
A nap végén, mikor búcsúzkodásra került a sor, pedig -- teljes meglepetésemre -- meghívtak magukhoz estére.

Mivel még fiatal volt az idő, meg kicsi feleségem sem várt otthon, ezért elindultam utánuk az autómmal.
Nagyon kedvesek voltak, sok érdekes történetet meséltek magukról, arról amilyen nehezen -- nálam jóval-jóval nehezebben -- indultak, és biztattak, hogy jól döntöttem, és higyjem el, nem fogom megbánni a döntésemet.
Dehát mindenki lent kezdi, aztán majd csak kialakul minden magától!

Éjszakára ott fogtak náluk a vendégházban -- nem volt nehéz, mert pár pohár finom, ausztrál vörösbort sikerült belémerőltetniük :) -- , és reggel még jól megtraktáltak melegszendvicsekkel mielött elindultam volna haza, Hornsby-ba.

Szóval ismét csak bebizonyosodott, hogy nagyon sok jólelkű ember él itt, és sokszor az embernek a legváratlanabb helyről nyújtanak segítő kezet.
Ezt az általuk mesélt történet is alátámasztja.

Amikor kiérkeztek ide Sydneybe jópár évvel ezelött, még egyikőjük sem beszélte a nyelvet egyáltalán.
Viszont a vízumukkal gond volt, amit intézni kellett volna.
Végső kétségbeesésükben a Sydney-i telefonkönyvből kinéztek egy Kovacs nevű embert, akit felhívtak.
Az illetőnek elmondták, hogy itt állnak Sydney-ben ketten, a nyelvet nem beszélik, intézni kellene a dolgokat, de senkit nem ismernek itt, és fogalmuk sincs, hogy mihez kezdjenek.
Az ember meghallgatta őket, majd mondta, hogy másnap legyenek a CBD-ben ebédidőben (mivel ott dolgozik, és csak akkor tud kiugrani a hivatalból), és segíteni fog.
Másnap valóban találkoztak is, és elmentek a hivatalba, ahol az illető elintézte nekik a dolgot.
Kifelé jövet még a kezükbe akart nyomni egy Manly kompjáratról szóló térképet, és 20 dollárt, hogy menjenek el, és nézzék meg milyen szép helyek vannak.
A térképet elfogadták, a pénzt nem.

Az illetővel azóta nem találkoztak, a mai napig sem tudják, hogy mit is mondott akkor a hivatalban, de azóta is nagy hálával gondolnak rá, hogy akkor, ott, önzetlenül és ismeretlenül segített rajtuk.