Kellene már venni valami nadrágot, mert amit kihoztunk magunkkal, az elég gyorsan elfog fogyni az állandó mosásnak és az oszik nagyszerű találmányának, a krumplipucolóból átalakított mosógépnek köszönhetően...

Ez a termék még a hidegháború maradványa lehet amúgy szerintem, amivel is az oszik akarhattak hozzájárulni a két szuperhatalom közötti dollár milliárdokat felemésztő hadászati versengéshez.
Így rá is kerültek ezáltal a politikai térképre, és a szovjet, atomtöltetű rakétafejek immár a Hoover gyárat is célbavették – az oszik nem kis megelégedésére, és büszkeségére!

Meggyőződésem immár, hogy a krumplipucoló/mosógéppel amúgy a szovjetek hasonlóan elmés találmányát, a Tu-147-es repülőgépet akarták túlszárnyalni, amely ugyebár meg bombázóból átalakított utasszállító – vagy fordítva...
Mindegy, a végeredmény mindkét esetben hasonlatos, a bombázó nem egy komfortos utasszállító, a krumplipucoló meg nem mos rendesen ruhát, de legalább mindkettő pillanatok alatt hadrafogható...

Szóval a célkitűzés megtörtént, márcsak meg kellett valósítani ugyebár!
Nadrágra fel – mondhatnók!
Így történt, hogy régi, kellemes emlékeimnek köszönhetően ismét eljutottunk szombaton reggel a helyi Salvation Army (vagyis Üdvhadsereg) 2 háznyira található raktárába, ahol igen olcsón, 6-8 dollárért lehet nadrágokhoz jutni.
Köztük olyanhoz is, ami teljesen új, és cégek adják át.
Felajánlásbul!

Viszont sajnos a hátulütője a dolognak, hogy ritkán talál az ember olyan ruhát, ami tetszik is, meg méretben is megfelel...
Ez ebben az esetben is így is történt természetesen, mivel formás, ámde kissé teltkarcsú, 100 kilós alakomra nem terem nadrág csak úgy, minden bokorban!
Neeeem..!
...
De nem ám!

Így a hosszas, de legalább sikertelen keresgélés után inkább a könyvek közül néztünk végig egypárat.
1 dollárért lehet mindenféle régi magazint, könyvet, újságot elhozni, amiket csak leadnak a jónépek.

Kicsi feleségem kezébe több könyv után egy régi kiadású Biblia akadt.
Ahogy átlapozta, több bejegyzést és két kis virágot lepréselve talált benne.
Az egyik egy négylevelű lóhere, a másik egy kis rózsa volt, a nyakán papírcímkével: From Richard 14-11-63
Valamiért ez a könyv nagyon velünk akart jönni, úgyhogy nadrággal bár nem, de Bibliával mentünk a pénztárhoz fizetni.

Nyújtom az 1 dollárt, de a pénztáros néni csak ránéz, és rázza a fejét...
- No, it’s three.
Hmmm… Ezen egy kissé meglepődtem...
A könyveknél mindenhol 1 dollár volt kirakva, akkor ez mitöl lett hirtelen három?
Na, mindegy, nem mintha a 3 dollárt sokalltam volna, inkább csak az eljárást nem értettem...

Dehát a könyv nagyon jönni akart velünk, ígyhát kikerestem még 2 dollárt, és úgy nyújtottam át az összeget.
A néni viszont még mindig csak a fejét rázta.
- It’s three!
Ezt már végképp nem értettem.
Dehát 3 dollárt akarok adni...! Akkor mi a baj?
Vagy azóta már inflálódott a dollár és a három helyett négyet kellene adnom talán...? Akkor meg miért nem azt mondja?!
Tanácstalanul néztem a feleségemre.
A pénztáros néni viszont folytatta.
- You don’t have to pay for the Bible, it’s free!
Most esett le, hogy miröl beszélgettünk az elmúlt két percben...
A Biblia ingyér van, nem kell érte fizetni ember!
Kicsit hülyén éreztem magam, de legalább jót nevettünk a dolgon a nénivel és kicsi feleségemmel.
De a magyarázat a kora, szombat reggeli kelés (nem szabad piszkálni mert begyullad! – ezt kicsi asszonykám tette most hozzá... A Grécsi tanár néni...) mögött, és rossz angol nyelvtudásomban rejlik!
Meg a kutya is itt vagyon egyébként elásva!
(Igyekszem minnél cizelláltabban kifejezni magam.)

Szóval most egy angol nyelvű Bibliával lettünk gazdagabbak ami talán egy kedves hölgyé volt korábban, és ránkhagyta a szerencsét hozó négylevelű lóherével, meg régi kedvesétől kapott kis rózsával.
Nem mondtuk ki hangosan, de amikor ránéztem kicsi feleségemre, tudtam hogy Ő is arra gondol, talán szerencsét fog hozni...

Valamelyik este meg levelet hoztak az elektronok.
A Woolworths-ből küldték, hogy amennyiben igényt tartok továbbra is az éjszakai polcfeltöltő pozícióra, akkor újjítsam meg a regisztrációmat, mer’ az bizám 3 hónaponként lejár!
...
Mert ez olyan!

Így is tettem, mivel ki tudja még mi lesz a sorsom a jelenlegi munkahelyemen (még a próbaidőmet töltöm), és hát egy jó kis polcfeltöltő pozíció mindig jól jön!
Csak félek attól, hogy nyugdíjasokat már nem fognak alkalmazni, és így én már kiesek a lehetőségből... :(
Na, mindegy, azért kattintottam a linken, és így ismét 3 hónapig remélhetem, hogy egyszer a Woolworths csapatát erősíthetem.
De tudom, hogy úgy sem fognak engem sose behívni, mert én nem vagyok elég jó... :(

Mivel híjján vagyunk a bútoroknak, ezért az elmúlt pár hétvégét a helyi garage/moving sale-ek látogatásával töltöttük, hogy hátha találunk valami használható dolgot olcsóért.
Hát nem nagyon sikerült olyat találnunk (nekem leginkább egy jó könyvespolc kellene), ezért bejelentkeztem az ebay-re is, hogy ott is tudjam keresgélni a dolgokat.

Itt sikerült is egy szép darabra rábukkannom.
Tiszta fa, még a hátlapja is szép lakkozott fenyődeszka. 5 polc van benne, és pont az a skandináv stílus, ami már vagy 10 éve kiment a divatból, de mivel én amúgy is legalább ekkora fáziskésésben vagyok (ahogy ezt a Salvation Army-s eset is bizonyítja), így különösebben nem foglalkoztat a dolog.

Szóval beszáltam a licitbe, ami még 4 napig tartott.
Az utolsó napon – nagyon furfangosan! – még 15 dollárral megnyomtam az árat, csak hogy biztos az enyém legyen az áhított darab!
...
És meglett!
Hja, kérem, nem hiába jártam én fél évet kijövetelem elött a Közgázra!
Az üzlet minden csínja-bínja a kisujjamban van!

Kaptam is az emailt, hogy kit kell hívnom az ügylettel kapcsolatban, akire másnap rá is telefonáltam jól.
Lebeszéltük, hogy mivel a mellettünk lévő kerületben – Thornleight-ben – laknak, és még van nekije utánfutója is, ezért plusz 40 dollárért el is hozza a bútordarabot nekem.
Ez elég jól hangzott, mivel lehet itt bérelni platós kisteherautót, 4 órára 55 dollárért, amit az ember saját maga elvezethet, és szállíthatja vele a cuccait.
Szóval a 40 dollár ehhez képest még mindig olcsó!
Így okosan meg is kértem az illetőt, hogy hozza el a darabot, mert értek én ám a biznichez!
Ezt kérem meg kell hagyni!

240 dollárból lett is egy szép fa könyvespolcunk.
Késöbb sikerült eljutni, a helyi, olcsóbb kategóriába tartozó Fantastic Furniture egyik üzletébe, ahol pontosan ugyanezt a típust 290 dollárért, plusz 55 dollár házhozszállítással árulták.
Tehát így egy jó 100-assal olcsóbban sikerült megcsípni a dolgot.
És teljesen vadonás újnak néz ki ráadásul! Hogy mit ne mondjak!

Még aznap kaptam egy telefonhívást a szállítócég helyi képviseletétől is, hogy akkor hoznák a cuccainkat, mikor lenne jó?
Persze feltettem a felesleges kérdést, hogy esetleg szombaton tudnák-e szállítani?
Így ki is hozták hétfőn délelött, szép, csinos kis pakkokba berámolva minden cuccunkat, ami nélkül elképzelhetetlen lenne új, ausztrál életünk.

A szállító céget még kicsi feleségem találta meg, míg otthon engem nélkülözni volt kénytelen.
Több helyről kért árajánlatot 6 m3 személyes dolog kiküldésére Bp.-Sydney útvonalon, háztól-házig, teljeskörű vám és karantén ügyintézéssel, biztosítással.
Nagyon sokat dolgozott a legjobb ajánlat kiválasztásán, a folyamatos egyeztetésen, újabb kérdéseinkre történő válaszok felhajtásában, de végül is sikerült mindennek rendben megérkeznie.
Igaz, majd’ 2 és fél hónapon keresztül utaztak a csomagok, de legalább világot láttak, nem?
A papírdobozokat a szállítócég telephelyén átrakták fadobozokba, és gyüjtőkonténerben szállították a hamburgi kikötőbe, ahol behajózták őket.

46 csomag érkezett meg, és most itt sorakoznak a nappaliban, arra várva, hogy kibontogassuk őket.
A biztosítás az érkezés utáni 14. napig érvényes, és ha valami gond van, akkor csak addig fogadják el a reklamációt.
A kiküldés valamivel több, mint fél millióba került, de most már legalább itt van velem a kabalamacim, meg a pöttyös bögrém!

Az egyetlen kellemetlenség a dologgal kapcsolatban, hogy kis feleségem kapott egy emilt a magyar képiselőtöl a napokban.
Ez még nem lenne baj, a gond csak az, hogy ebben további 140 dollár befizetésére kért minket, mivel az oszi csomaghordóknak több, mint 30 méterre kellett megállniuk a bejárattól, és a 2. emeletre kellett felhozniuk a dobozokat...
Ezen jót nevettem -- a hónap vicce! --, majd késedelem nélkül iktattuk a levelet a megfelelő mappába > /dev/null
Abból a tekintélyes összegből, amit ki kellett fizetnünk, a magyar iroda szerintem ki fogja tudni gazdálkodni azt a 140 dollárt...

Azért kár volt a jó kapcsolatot ezzel az apró, kellemetlen momentummal beárnyékolni.
Ráadásul úgy, hogy előzetesen részletes leírást kértek tőlem a helyszint illetően, tehát tudták, hogy hova kell hozni a cuccokat.
Na, mindegy...

Azt viszont még el kell hogy mondjam, hogy egyre inkább szeretem az ázsiai ételeket!
Otthon a kínai étteremnek csúfolt kifőzdékbe jártunk, ahol mindig jóízűen ettük a takonylevest, meg a a halizű disznót -- vagy disznóízű halat...?
Itt is sikerült párba eljutnom, de valahogy más ízük van a helyi, ázsiai ételeknek.
Talán annak köszönhető, hogy mindig frissen készítik el, 1 napnál tovább nem nagyon tárolják az alapanyagokat.
Már régóta tervezem, hogy eljutok egyszer Japánba is, mert a japán ételek nagyon bejönnek, és itt nem aranyárban mérik a szusit, a teriyaki halat, meg a szakét, mint az otthoni japán étteremben.
De addig is amíg el nem jutok Tokióba, legalább eljárunk ide, a strathfieldi japán/koreaiba kielégíteni az ilyen irányú igényeinket.

Az egyik szombat este így esett, hogy elzarándokoltunk oda, a pályaudvar melletti kis japán/koreai étterembe hogy együnk egy jót.
Kicsi feleségem Dumpling Soup-ot evett (ti. japánul így hívják a gombóc levest), én meg elöbb valami nyers halas, szója szószos, wasabis előételt, utána meg valami chilis, tengeri halas ételféleséget.
Jó volt annyira, hogy még egy levest kért asszonykám, pedig már az első sem volt semmi adag!
Mivel a halacska meg mint tudjuk leginkább úszni akar, ezért még egy kis szakéval koronáztam meg az estét.
A két leves, az előétel, a zöld tea, szake, főétel meg ásványvíz került 55 dollárba, ami 2 főre olyan átlag árnak tűnik.

Ja, még a szép a dologban, hogy egy szakács csak azzal foglalatoskodik az ember orra elött, hogy a mindenféle szép halacskát izlésesen felszeletelje, és csinos kis halmokba polcozza hidacskát formázó tálakra, vagy szusi tekercsecskékbe csavarja villámgyors kézmozdulatocskákkal.

Strathfield környéke amúgy tele van ázsiaival (bár melyik kerület nem), az étteremben is csak mi voltunk európaiak.
Ettől az embernek egyfajta biztonságérzete lesz, mivel ha az étterem tele van helyiekkel, akkor az csak azt jelenti, hogy tényleg jól főznek, és friss alapanyagokból, nem?
Vacsora után még sikerült bevásárolni a helyi japán vegyeskereskedésekben zöld teából.
Volt egy-két érdekes, számomra felismerhetetlen ételféleség is a polcokon, amiket gondoltam, hogy megkérdezem miből készült, és mire jó.
Aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre még nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megtudjam az igazságot...

Nah, és így a végére még egy-két tévhitről.

Én mindig azt hittem -- persze mert a Földrajz óráról igyekeztem sokat hiányozni --, hogy Ausztrália a kengururól, az AC/DC-ről, meg a jó időről híres.
Sajnos az utolsóban csalatkoznom kellett...

Emberek!
Itt hideg van!

Fázunk, mint a fagylaltos kutyája!
Május végén!!!
Ausztráliában!!!!!

Engem félretájékoztattak!
Vissza a pénzt!
Ki hallott már ilyet?!

Éjszaka a hőmérséklet lemegy 5 fokra (kicsit nyugatabbra -1 is előfordul!), reggel amikor indulok munkába sincs több 12-15 foknál, és csak délutánra lesz -- jó esetben! -- talán 20-22 fok!
Mi lesz még itt júliusban, tél közepén???

És persze hogy épül az ausztrál ház?!
Két gipszkarton között faváz, nincs benne fűtés egyáltalán, a hőszigetelést meg csak amolyan úri huncutságnak meg kehes európaiak snobbish haszontalanságának tartják...
Szóval a légkondival fűtünk, beszereztünk olajradiátort, és nagykabátban ülünk az asztalhoz :(
A nyílászárók résein meg húz be a hideg levegő!

A másik csúnyaság, hogy itt is korán sötétedik és későn világosodik télen!
Szóval így késő ősszel reggel fél 7-kor kel fel a nap, és este 5-kor meg már sötét van...
Disznóság!
Azt hittem, hogy ezt is megúszom itt, nem csak a hólapátolást... :(

Tetszik: az ember nem esik át a koldusokon, otthontalanokon még Sydney-ben sem.
Láttam már persze egy-kettőt, de azok inkább kuriózumszámba mennek, és már szinte nevükről ismerem őket.
De nem fekszenek tömegével a parkokban, aluljárókban, állomásokon, stb.
Talán mert működik a cuciális háló?

Folyt. köv.