"Ha a cápa már a kezedből eszik, akkor hamarosan a lábadból is fog!"

Az egész azzal kezdődött, hogy lakótársam nem vette komolyan a kérésemet, és nem próbált időben másik lakás után nézni, hogy kicsi feleségemmel már a saját életünket tudjuk élni itt édeskettesben.
Ennek köszönhetően az indulásom elötti este kezdtük meg a kihurcolkodását, ami el is tartott hajnali 3-ig.
Ez után kelhettem 1/2 6-kor, hogy utolsó napomat is ledolgozzam a cégnél, valamint még elöttem volt 28 óra repőút.
De nem voltam dühös egyáltalán, mert sok jó tulajdonságom mellett türelmes és megértő típus is vagyok…

Az utolsó napom azért jó hangulatban telt, márcsak azért is, mert délben kimentünk a Rocks-ba egy belga sörözőbe, hogy megünnepeljük a távozásomat :)

Itt ismét egy ismerősbe botlottam!
Még a pesti belga sörözőben kötöttem közelebbi ismeretséget a belga meggy sörrel, amely kellemes emlékeket hagyott maga után, így ismét azt kértem itt.
Ahogy böngészem az üveg cimkéjét, hát uramfia! -- mi van ráírva?
„Készült a Pécsi Sörgyárban”, így, ékes magyarsággal!
Szóval ha valaki itt, ausztráliában betéved egy belga sörözőbe, akkor nagy eséllyel magyar főzésű sört ihat…
Ittunk hát egyet a Pécsi Sörgyár egészségére, meg a Guinness sörgyár egészségére, meg még néhány másik sörgyár egészségére is.
Ja, meg St. Patric napra is ami most lesz, mert persze velünk volt az ír fejlesztő, akit történetesen éppen Patric-nak hívnak.
Ezt rögtön kétszer kellett megünnepelnünk...

A jó hangulat imigyen tehát biztosítva volt délutánra, ezért a munkát mellőztem a hátralévő időre, és korábban, 4-kor leléptem, hogy a gépet is sikerüljön még elkapnom.
A jó hangulat egészen a reptérig tartott, ahol jött a telefonhívás, hogy itteni kedves ismerősöm összetörte az autóját – de tropára – és szeretné kölcsönkérni az én táltosomat amíg nincs más megoldása a munkába járása.
Természetesen odaadtam a járgányt nagy örömmel, hogy végre valamit én is tehetek értük!

A repülőút nem tartogatott különösebb meglepetést, csak annyit, hogy bécsben majd’ 5 órát kellett ücsörögnöm a pesti gépre várva, így a teljes utazás 28 órára nyúlt.
Egy érdekesség, hogy a tranzitváróban figyeltem fel egy elhagyott hátizsákra, amely az egyik padra volt letéve.
Mivel van egy kis egészséges paranoiám, ezért gondoltam hogy szólok a biztonságiaknak, hátha érdekelheti őket is a dolog.
Ránéztek a táskára, megvonták a vállukat és elvonultak mondván, hogy a legjobb lesz ha otthagyjuk, hátha hiányozni fog előbb-utóbb valakinek.
Ja, jó!
És én is elvonultam pár kapuval arrébb aludni egyet.
Gondolom azért a madridi események után már nem lennének ennyire nagyvonalúak…
Amúgy a táska gazdája valóban a közelben lehetett, mert kb. 1 óra múlva meg is jelent egy ázsiai, és letelepedett mellé.
Még szerencse, hogy nem hallgattak rám, és nem vizsgálták át a táskát!
Én buta, meg már a '85-ös bécsi terrorista támadást láttam lelki szemeim elött…

Dehát megérkeztem végül épen, egészségesen és kicsi feleségem és unokaöcsém várt kint ferihegyen, majd vittek haza a hosszúra nyúlt üdvözlési ceremónia végén.
Kicsit furcsa volt a 35 fok után a –5, de legalább nem esett a hó, és nem kellett havat lapátolnom :)
Nem mintha nem szeretnék, csak hát a szűkös idő, ugye…!

Otthon sokminden már nem maradt, mert mindent feladott a rokonság konténerben az itteni címünkre, csak a bútorokat kellett még elpakolnom, meg a bőröndöket teleraknom ruhákkal.

Mivel nem akartam egy hét alatt kétszer megküzdeni az átálással, ezért délután 2-kor már aludtam és éjfélkor keltem feleségem nagy örömére. De ezzel a módszerrel legalább már őt is időben megpróbáltam hozzászoktatni az új időszámításhoz, amit furcsa módon annyira azért nem vett jó néven...
De legalább a csomagolás, pakolászás gyorsan ment, és így szombaton reggelre sikerült is összekészíteni az összes bőröndöt, a fejenkén engedélyezett 30 kilós súlyhatárral.

Visszafelé jövet a reptéren megint ismerősbe botlottunk.
Thürmer Gyula a Munkáspárt elnöke repült valahova szintén a bécsi járattal.
(Tudom, Bécsbe, persze, de onnan lehet, hogy még tovább is, neeeem?!)

Érdekes, ez biztos jelenthet valamit.
Fél éve Kovács Lászlóval, most Thürmer Gyulával mentem egy gépen.
Hmmm, de vajon mit jelenthet...?
Talán jobb, ha nem is tudom?

Kint a reptéren már javában check-in-olnánk be, amikor a csomagok mázsálásánál nagy bajba keveredtünk.
Az otthoni kis fürdőszoba mérleg 60 kilója a kinti rencerben már 72 kilóra ugrott!
A hölgy megkérdezte hogy na, most akkor mi legyen?
Elsápadtam a gondolatra, ahogy elképzeltem magamat 132 ezerrel könnyebben -- amibe a túlsúly pótdíja kerülne.
Szineváltozásomat látva a a hölgy nagyon kedvesen megkérdezte, hogy hát hova is megyünk tulajdonképpen?
Mondám sydneybe a kies ausztráliába.
Akkor ok, erre Ő.
És már mehettek is a csomagok a 12 kiló túlsúllyal!
Még most is hálát rebegek ezért éjjelente lefekvés elött, és sajnálom hogy nem jegyeztem meg a nevét, dehát a nagy izgalomban ez eszembe sem jutott.
Pedig majd ha visszamegyek megint, akkor vittem volna neki valami ajándákot.
Na mindegy, de legalább itt meg van örökítve az utókor számára a jócselekedete annak a bizonyos hölgynek ott, Ferihegyen!

A Bécs-Sydney gépen telt ház volt, még Kuala Lumpur után is felszálltak egy csomóan.
Ráadásul mivel a pesti gép késett, ezért csak későn tudtunk be check-in-olni, ami azzal járt, hogy a leghátsó sorban, a budi mellett volt már csak helyünk, egy kedves, ántipátikus orosz pár mellett…
Mivel így nem sikerült kinyújtózni, ezért kicsi asszonykámnak végig görcsölt a hasa, és nagyon féltünk, hogy valami komoly gond lesz a 24 órás vigyázban ülés vége.
Azért amikor csak lehetett az egyik ajtóablakon bámultam kifelé, hogy legalább a mi két ülésünkön el tudjon feküdni, amennyire a lehetőségek, és az orosz pár engedték...
A végére nagyon ki volt merülve, és fájó hassal, szédelegve szállt le a gépről. :(

A reptéren itteni kedves ismerőseim vártak virággal a kézben, ami annyira jól esett, hogy majdnem elsírtam magam a meghatottságtól…
Áááá nem is, csak muslinca ment a szemembe!

De bevágódtunk, ....vagyis bekecmeregtünk az autóba, és irány Hornsby, szűkebb hazánk az elkövetkező időkben!