"Szia kicsi Ádám, már nagyon vártunk!" – voltak kicsi asszonykám első szavai, amikor a műtőben, közvetlenül a császár után kezünkbe kaptuk ezt a pici, alig 47 centis és 2500 grammos emberkét.
Pontosabban én kaptam meg, és tartottam félve a kezemben ezt a törékeny, halkan nyöszörgő kicsi babát.
A nővérkék addigra már jól becsomagolták mindenféle meleg törölközőkbe, úgy, hogy csak az arca látszódott ki belőle.
Halkan szuszogott, és nyöszörgött, nem nagyon tetszett neki ez a kinti világ.

Gyönyörűszép kisbaba lett belőle.
Ahogy tartottam félve a kezemben, az anyukája még a műtőasztalon feküdt és beszélt hozzá, közben az arca örömkönnyekben úszott...
Most végre tényleg itt van ez a kis csemete, a kezünkben tarthatjuk és már én is elhihetem, hogy nem csak az állandó próbálkozás jutott ki nekünk.
Mindig mondtam feleségemnek, hogy én majd csak akkor hiszem el, hogy megvan, ha már a kezemben tartom.
Hát csak eljött ez a pillanat...

A műtét egyébként nagyon simánt ment.
Délután 1/2 2-re voltunk kiírva, és a főorvos azt kérte, hogy délre legyek legkésöbb a kórházban, ha én is jelen akarok lenni.
Az őszintét megmondva, egyáltalán nem kívántam jelen lenni...
Eléggé kényelmetlenül érzem magam kórházi környezetben, félek a szuritól – ami nekem mindig fájt, akármilyen kicsi is volt! –, rosszul vagyok a fertőtlenítő szagtól, a fehér falaktól meg az orvosi műszerek látványától.
Nem akartam kicsi feleségemet szenvedni látni, és féltem attól, hogy mi fog történni.

Soha nem is értettem ezt az apukás szülés divatot.
Miért kell jelen lenni egy műtétnél, ha valaki nem akar? Attól valakiből talán rossz apa lesz, vagy a gyerek nem fogja szeretni annyira, ha nem megy be a műtőbe?
Én tartottam attól, hogy vajon hogyan fogom látni ezt a kicsi babát, akiért bár annyit szenvedtünk és nagyon vártuk, azonban az orvosok szerint még most sem lehetünk nyugodtak, mert a kicsi feje nem teljesen egyenletesen fejlődik.
Szóval görcsben voltam attól, hogy mit fog találni odabent...

Kicsi feleségem azonban nagyon akarta, hogy jelen legyek, fogjam a kezét, és fordítsam, ha valamit akarnak az orvosok.
Szóval erőt vettem magamon, meg a félelmeimen, és 1 órára már szép zöld műtősfiunak beöltözve hallgattam a főorvos magyarázatát a várható dolgokról.

Kértek hivatalos tolmácsot is, és ismét Bárány Márta jött el, és feleségem különbejáratú szobájában fordította a főorvos szavait.

Pontosan 1/2 2-kor jöttek is asszonykámért, akit egy kerekes ágyon áttolták a műtők egész sorát tartalmazó konplexumba.
Mikor beléptünk az ajtón, már éreztem, hogy remegnek a térdeim.
Egy teljesen más, félelmetes világba érkeztünk meg.
Mindenki zöld ruhában mászkált fel-alá.
Zöld svájci sipka a fejükön, és a többségnek maszk takarta el az arcát. Mintha az Alfa Holdbázisra léptünk volna be...
Vagy ami még rosszabb, valami kórház műtőjébe!

Megroggyant a lábam, éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben.
Szerencsére ott volt mellettem kicsi feleségem, akinek erősen megszoríthattam a kezét.
Abban a pillanatban nem is volt teljesen egyértelmű, hogy ki is van ott azért, hogy a másikba lelket öntsön...

Betolták egy kis helyiségbe, ahol egy fiatal, nagyon szimpatikus orvos végezte el a gerincbe szúrásos érzéstelenítést.
2 nővérke segédkezett neki, és amikor rámnéztek megkérdezték, hogy ettem-e ma eleget, és kérek-e egy széket?
Bzonytalanul válaszoltam, hogy igen, ettem bár nem tudom, hogy eleget-e, és a széket elfogadtam...

Feleségem arcára láttam kiülni a félelmet.
A sok könyv amit elolvasott a témával kapcsolatban már teljesen felkészítette minden lehetséges problémára és komplikációra. És a legjobban az epidurálástól tartott.
Mondtam neki biztatásképpen, hogy ne aggódjon a másik helyiségben a hentesek már fenik a késeket, dehát nem hatott a dolog, inkább csak mégjobban elsápadt szegény...
A helyi érzéstelenítés után beszúrtak egy kútfúró méretű tűt a hátába, és az orvos lassan benyomta az anyagot.
Időnként megtapogatta feleségem lábát és derekát, hogy lássa, hatott-e már a nagy varázslat?

Kb. 40 percig kellett a kis helyiségben tartózkodnunk, mire a lábai, a dereka és az egész pocakja végre teljesen elérzéstelenedett.
Ekkor áttolták a műtőbe, ahol a főorvos, és a feleségem állapotát az egész terhesség alatt figyelemmel kisérő doktornő végezték el a műtétet.

Gyorsan haladtak, az egész procedúra talán csak egy órát vehetett igénybe.
Szerencsére a részleteket nem láttam, mert egy nagy paravánnal voltak elválasztva a dolgok, így csak a műszerek csörgése és az orvosok beszélgetése jutott el hozzánk.
Mint a műtét során kiderült, a placenta jóval mélyebben volt, mint az az ultrahang felvételeken látszódott.
Az orvosok szerint döntésük helyességét ez a tény is csak igazolta, meg kellett a babát szüleszteni, mert késöbb csak nagyobb problémát okozhatott volna, ahogy a súlyával a placentát nyomta.

Miután összevarták feleségemet, megköszöntük a jelen lévő orvosoknak és nővéreknek, hogy ennyit segítettek világra jönni ennek a pici babának.
Végül is a 36. hétre született és nagyon sokat dolgoztak azon, hogy most végre itt lehetett a gyermek.

Áttolták feleségemet 1 órára a megfigyelőbe, ahol kapott egy elektromos ketyerét, amivel saját magának tudta adagolni a fájdalomcsillapítót.
Megjegyeztem, hogy csak csínján kezelje a dolgot, nehogy függővé váljon!
Dehát teljesen le volt gyengülve, és kivételes hozzászólásaim sem tudták nagyon feldobni.
Az izgalmak, a fájdalomcsillapító, a műtét, az előző napok fájásainak hatása mind most jöttek ki rajta, és csak feküdt bágyadtan az ágyban, szólni sem igazán tudott.

Így utólag be kell hogy valljam, nem bántam meg hogy mégis bementem apukás szülésre.
Nem volt semmi csúnyaság, nem fröcsögött a vér, nem láttam szenvedni kicsi feleségemet, és a gyönyörű szép kicsi babán is én azt láttam, hogy bár halk egy picit, de teljesen egészséges!
Szóval jó mégiscsak hogy bent voltam, mert ez az élmény nem jön vissza többet!
Készítettem pár fényképet is, és míg feleségem a megfigyelőben pihent, engem elhívtak megmutatni Ádámot.

Egy inkubátorban feküdt a gyermek, infúzióval a pici kezében, csővel az orrában és a szívműködést figyelő műszer a mellkasán, illetve a lábán.
Most láttam igazán, hogy milyen kicsi is ez a baba, ahogy ott feküdt egy szál pelusban. Alig volt valami hús a lábán, kezén. Kis mellkasa zihált, ahogy kapkodta a levegőt az oxigén búra alatt.
Halkan sírogatott, és járt keze, lába.
Szerettem volna megsimogatni, megvígasztalni, hogy ne a pici, szenvedő arcát lássam, de nem érhettem hozzá, a mid-wife-ok szigorúan figyelték működésemet, és csak egy-két fotó elkészítését engedélyezték.
A kis szobában még volt 2-3 további újszülött baba, akiket szintén ott tartottak megfigyelésre.
Ott láttam, hogy 1-2 kiló is milyen sokat tud számítani.
A többség 3600, 3800 gramm körüli baba volt, és hozzájuk képest a mi kis Ádámunk talán csak fele akkorának látszódott...
"Nagyra nőlj, kicsi fiam" – súgtam még búcsúzóul...

Mire visszaértem a megfigyelőbe, Tünde már majdnem aludt.
Az érzéstelenítő hatása már kezdett kimenni belőle, és a magának adagolható fájdalomcsillapító úgy tűnik nyugtatót is tartalmazott.


És megkezdődtek a munkás hétköznapok.
Tündét szépen lassan bevezették az újszülöttekkel való foglalkozás minden fontos részletébe.
Mikor már fel tudott állni, akkor elvitték babaetető tanfolyamra, ahol elmagyarázták a szoptatás helyes módját, a babatornát, a babaápolást, a mellpumpa használatát, stb.
A 2. napon reggel 7-kor már meg is jelent a koraszülött kisbabák szobájában, hogy elvigye Ádámot a szobába, csak hogy mindig nála lehessen.
3 óránként kellett visszavinnie a mid-wife-okhoz etetésre addig amíg a tejtermelése el nem indul.
Addig az orrán át a gyomrába vezetett csövön keresztűl kapta a tápszert.

Egy dolog megmaradt bennem a koraszülött szobából.
Egy ’98-as babát ábrázolt a fotó sorozat, aki a 21. hétre született 688 grammal!
5 és 1/2 hónapot kellett a kórházban töltenie, és a 2004-es fotókon már egy gyönyörű kislány volt látható.
Szóval azzal vígasztaltam magam, hogy bár korábban jött a mi kisfiunk is, és nem is láttam nála kisebb babát ott a kórház szülészetén, dehát ehhez a pici kislányhoz képest már Ő is nagy, és erős fiu.
Ezért nem is lehet baj abból, hogy kisebb mint a többiek.

A mid-wife-ok, orvosok, nővérek munkájáról csak a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni.
Mindenkin látszódik a jószándék, állandóan mosolyognak, szívélyesen segítenek, és mindig maguktól jönnek, hogy van-e valamire szükség.
A takarítónéni, a műtősfiu, még a kis kínai ebédhordó is gratulált, és látszódott rajtuk, hogy ez nem csak az automatikus udvariaskodás, hanem őszintén mondják.
Talán ez a jószándék esett a legjobban. Nem is az, hogy megadtak mindet, amire csak szüksége volt a kis családomnak, hanem hogy éreztük, valóban szívesen teszik a dolgukat és őszintén érdekli őket, hogy mi van velünk.

A nyelvi problémák miatt egyre több időt töltöttem a kórházban.
Én lettem a nem hivatalos tolmács ha valami bonyolultabb dolgot szerettek volna közölni a mid-wife-ok, bár már kicsi asszonykám meglepően sokmindent megértett.
Valószínűleg pár nap után ebbe fáradhattak bele, mert megkérdezték, hogy dolgozom-e?
Gyanútlanul mondtam hogy nem, éppen szabin vagyok, mivel egy csomó dolgot még meg kell csinálnom mire hazajön a kis csapat.
"Mert van itt egy family room," -- mondták -- "teljesen berendezve, franciaággyal, tv-vel, mikroval, ahol az apuka is itt tud aludni."
Mondtam, hogy köszönjük, de itt lakom csak 2 utcányira, szóval 5 perc alatt beérek ha bármi gond van, és addig is legalább ki tudok takarítani, lecsiszolni/festeni a kiságyat, berendezni a gyerekszobát, stb.
Azonban sokkal többet tudok segíteni, ha itt vagyok és segítek a feleségemnek, hangzott az ellentmondást nem tűrő válasz.
Mit lehet itt mit tenni, engedtem a nyomós érveknek, és átköltöztünk a family room-ba.

Egész kellemes kis lakosztály volt valóban.
Nappali TV-vel, hifi-vel, mikohullámúval, hálószoba franciaággyal, és fürdőszoba volt a szoba része.
És a legszebb az egészben, hogy én is kaptam naponta 3x kaját (amit egyébként senkinek sem kívánok. Hiába, nagy csodák nincsenek, a kórházi kaja itt sem a gasztronómia csimboraszója...), és mindez ráadásul számunkra semmibe nem került!

A normál szülés esetén általában 3 nap után, császár esetén 5 nap után engedik haza a népeket, azonban mi csak a következő pénteken jöhettünk haza.
Addig mindenféle vizsgálatokat végeztek el a babán és figyelték hogy mennyire tud már szopizni.
Eleinte ugyanis nem igazán tudta, hogy a cici mire is jó.
Már éppen kezdtem aggódni, hogy talán nem is az én vérem ez a gyermek!
Azért a végén csak ráérzett a dologra és azóta rendesen 3 óránként etetni is kell.

Az utolsó napon elköszöntünk mindenkitől.
A főorvos is bejött hozzánk, és én nem igazán tudtam mit mondani neki.
Nagyon hálás voltam a segítségéért, és hogy annyit foglalkozott velünk.
Csak megköszönni tudtam a munkáját, és valószínűleg látta, hogy muslinca szállhatott a szemembe, mert gyorsan elköszönt és otthagyott minket, hogy még ki tudjam piszkálni indulás elött...
Még utána szóltam azért, hogy a kistestvért is ide hozzuk ám! Csak hogy tudja, mit érdemel az ilyen...

Szóval itthon vagyunk mind a hárman végre!
Elöbb még kibéreltem 6 hónapra $70 + $30 bond-ért egy autóba való baby capsule-t, ami nélkül ki sem engedték volna a gyermeket a kórházból, valamint egy mobile baby bassinett-et 3 hónapra $190, amiben a kórházban is tologattuk a babát, és nagyon hasznosnak bizonyult.
Azóta itt is beigazolódott, hogy tényleg sokkal kényelmesebb ebben tartani a gyermeket, mintha a kiságyból kellene állandóan kihurcolászni, is a nappaliban, vagy az erkélyen valami helyet találni számára.

Kérdeztük az orvosokat, hogy mikor vihetjük ki a levegőre, mert Mo-n az első 1-2 hónapban nem javallott az utcára menni a babával.
Ezen nagyon néztek a dokik, és azt mondták, hogy akár már holnap kivihetjük, baja nem lesz tőle.
Szóval megis sétáltattuk már Ádámot a környéken, délutánonként.
Szerencsére a tavasz elég szép idővel köszöntött be, és így még délután is van vagy 24-25 fok, tehát nagyon beöltöztetni sem kell nagykabátba.

Egyébként a kis csecsszopó sokat alszik, eszik és kakil, ebben, és minden egyéb más variációban. Szépen gyarapszik is a súlya!
Minden héten jön a védőnéni, aki lemázsálja, és hasznos jótanácsokkal látja el asszonykámat, valamint válaszol minden kérdésére.
Ő is, meg a doktor néni is – akihez 2 hétre kellett visszamenni – nagyon megvoltak elégedve a súlygyarapodással, ami szerintük átlagon felüli.
Most éppen 3080 grammot mértek és 51 centit. Szóval nő a kis töki!
Itt igen erősen forszírozzák a cicis etetést, és nem nagyon hisznek nekünk, amikor azt állítjuk, hogy mintha a babának nem lenne elég az a tej, amit feleségemtől kap, illetve a pumpával levett tejet még pluszban megkapja.
Kérdeztük, hogy adhatunk-e neki tápszert – amit itt formula-nak neveznek --, mire a válasz az volt, hogy ne nagyon erőltessük a dolgot.
Ha nagyon úgy látjuk, hogy éhes a baba, akkor legfeljebb egy étkezésre adjunk neki tápszert, a többit szoptatással, illetve a top-up-nak nevezett plusz tej adásával próbáljuk meg pótolni.

A kórház utáni segítséget a helyi kismamák klubja látja el, ahová feleségemet hívták, és ahol csupa hasznos dolgot tudhat meg.
A patikákban van ingyenes mid-wife szolgálat, ahová a kismamák fordulhatnak, ha valami kérdésük van, vagy csak szeretnék megméretni a baba súlyát, hosszát, kérdésük van a tápszerrel, cicis etetéssel, stb. kapcsolatban.
Képzett bába a helyi kórházból van jelen, és segít minden lehetséges kérdésre választ találni.
Van telefonon keresztül hívható szolgálat speciálisan kismamák számára, illetve agyturkász szolgálat, ha depressziósnak éreznék magukat.
A bevásárló központokban minden emeleten több helyiség is van, ahová a kisgyermekkel be lehet menni, tisztába rakni őket, külön fülkékkel a szoptatáshoz, pelusautomatával, palackmelegítővel, mikro-val.
Tehát úgy tűnik, itt mindent megtesznek, hogy a babák és a kismamák mindent megkapjanak amire csak szükségük lehet.

Még a kórházban megkaptam a születési bizonyítványt igénylő lapot, ami $29-ba kerül, illetve a családi adókedvezményre jogosító formanyomtatványt.
Kíváncsi vagyok, hogy permanent resident-ként milyen kedvezményeket fogunk kapni, illetve hogy jogosultak vagyunk-e mi is a tavaly bevezetett, minden újszülött után járó, vissza nem térítendő $3000 dollár segélyre?
Ez most jól jönne, mert elég sokmindent kellett összevásárolni, és a végösszeg lassan el is éri a segély mértékét.

Megbeszéltük asszonykámmal, hogy amíg itthon vagyok átvállalom az éjszakai etetéseket.
Így legalább tud pihenni, és én meg amúgy is késő éjszakáig szoktam csinálni a dolgozatomat.

Nagy szerencsénk van amúgy a babával.
Tényleg csak akkor sír, ha éhes, vagy ha nem büfizett eleget.
Ha sírogat, akkor tudom hogy valamiből még nem kapott eleget.
Ha hány, akkor tudom, hogy böfiztetni kellett volna, nem még plusz kaját erőltetni bele.
Ha nem böfizik, akkor meg tudom, hogy még kaját szeretne.
Szóval egyszerű dolog ez a gyereknevelés!

Egyébként elvan mint a befőtt a kis, plexifalú, tologatható babaágyban.
Elnézelődik, elmotyorog magában, majd elalszik és csak a következő etetésre ébred fel.

Most éppen itt fekszik a vállamon teljesen kiterülve. A cuclizás eltartott 1 órát, és a büfizés még legalább 1/2 órát vesz igénybe.
Nézem, ahogy itt szuszog, és a kis kezével az arcomon motoszkál.
Hihetetlen érzés.
Itt van velem....a kisfiam!