Kellene már venni valami nadrágot, mert amit kihoztunk magunkkal, az elég gyorsan elfog fogyni az állandó mosásnak és az oszik nagyszerű találmányának, a krumplipucolóból átalakított mosógépnek köszönhetően...

Ez a termék még a hidegháború maradványa lehet amúgy szerintem, amivel is az oszik akarhattak hozzájárulni a két szuperhatalom közötti dollár milliárdokat felemésztő hadászati versengéshez.
Így rá is kerültek ezáltal a politikai térképre, és a szovjet, atomtöltetű rakétafejek immár a Hoover gyárat is célbavették – az oszik nem kis megelégedésére, és büszkeségére!

Meggyőződésem immár, hogy a krumplipucoló/mosógéppel amúgy a szovjetek hasonlóan elmés találmányát, a Tu-147-es repülőgépet akarták túlszárnyalni, amely ugyebár meg bombázóból átalakított utasszállító – vagy fordítva...
Mindegy, a végeredmény mindkét esetben hasonlatos, a bombázó nem egy komfortos utasszállító, a krumplipucoló meg nem mos rendesen ruhát, de legalább mindkettő pillanatok alatt hadrafogható...

Szóval a célkitűzés megtörtént, márcsak meg kellett valósítani ugyebár!
Nadrágra fel – mondhatnók!
Így történt, hogy régi, kellemes emlékeimnek köszönhetően ismét eljutottunk szombaton reggel a helyi Salvation Army (vagyis Üdvhadsereg) 2 háznyira található raktárába, ahol igen olcsón, 6-8 dollárért lehet nadrágokhoz jutni.
Köztük olyanhoz is, ami teljesen új, és cégek adják át.
Felajánlásbul!

Viszont sajnos a hátulütője a dolognak, hogy ritkán talál az ember olyan ruhát, ami tetszik is, meg méretben is megfelel...
Ez ebben az esetben is így is történt természetesen, mivel formás, ámde kissé teltkarcsú, 100 kilós alakomra nem terem nadrág csak úgy, minden bokorban!
Neeeem..!
...
De nem ám!

Így a hosszas, de legalább sikertelen keresgélés után inkább a könyvek közül néztünk végig egypárat.
1 dollárért lehet mindenféle régi magazint, könyvet, újságot elhozni, amiket csak leadnak a jónépek.

Kicsi feleségem kezébe több könyv után egy régi kiadású Biblia akadt.
Ahogy átlapozta, több bejegyzést és két kis virágot lepréselve talált benne.
Az egyik egy négylevelű lóhere, a másik egy kis rózsa volt, a nyakán papírcímkével: From Richard 14-11-63
Valamiért ez a könyv nagyon velünk akart jönni, úgyhogy nadrággal bár nem, de Bibliával mentünk a pénztárhoz fizetni.

Nyújtom az 1 dollárt, de a pénztáros néni csak ránéz, és rázza a fejét...
- No, it’s three.
Hmmm… Ezen egy kissé meglepődtem...
A könyveknél mindenhol 1 dollár volt kirakva, akkor ez mitöl lett hirtelen három?
Na, mindegy, nem mintha a 3 dollárt sokalltam volna, inkább csak az eljárást nem értettem...

Dehát a könyv nagyon jönni akart velünk, ígyhát kikerestem még 2 dollárt, és úgy nyújtottam át az összeget.
A néni viszont még mindig csak a fejét rázta.
- It’s three!
Ezt már végképp nem értettem.
Dehát 3 dollárt akarok adni...! Akkor mi a baj?
Vagy azóta már inflálódott a dollár és a három helyett négyet kellene adnom talán...? Akkor meg miért nem azt mondja?!
Tanácstalanul néztem a feleségemre.
A pénztáros néni viszont folytatta.
- You don’t have to pay for the Bible, it’s free!
Most esett le, hogy miröl beszélgettünk az elmúlt két percben...
A Biblia ingyér van, nem kell érte fizetni ember!
Kicsit hülyén éreztem magam, de legalább jót nevettünk a dolgon a nénivel és kicsi feleségemmel.
De a magyarázat a kora, szombat reggeli kelés (nem szabad piszkálni mert begyullad! – ezt kicsi asszonykám tette most hozzá... A Grécsi tanár néni...) mögött, és rossz angol nyelvtudásomban rejlik!
Meg a kutya is itt vagyon egyébként elásva!
(Igyekszem minnél cizelláltabban kifejezni magam.)

Szóval most egy angol nyelvű Bibliával lettünk gazdagabbak ami talán egy kedves hölgyé volt korábban, és ránkhagyta a szerencsét hozó négylevelű lóherével, meg régi kedvesétől kapott kis rózsával.
Nem mondtuk ki hangosan, de amikor ránéztem kicsi feleségemre, tudtam hogy Ő is arra gondol, talán szerencsét fog hozni...

Valamelyik este meg levelet hoztak az elektronok.
A Woolworths-ből küldték, hogy amennyiben igényt tartok továbbra is az éjszakai polcfeltöltő pozícióra, akkor újjítsam meg a regisztrációmat, mer’ az bizám 3 hónaponként lejár!
...
Mert ez olyan!

Így is tettem, mivel ki tudja még mi lesz a sorsom a jelenlegi munkahelyemen (még a próbaidőmet töltöm), és hát egy jó kis polcfeltöltő pozíció mindig jól jön!
Csak félek attól, hogy nyugdíjasokat már nem fognak alkalmazni, és így én már kiesek a lehetőségből... :(
Na, mindegy, azért kattintottam a linken, és így ismét 3 hónapig remélhetem, hogy egyszer a Woolworths csapatát erősíthetem.
De tudom, hogy úgy sem fognak engem sose behívni, mert én nem vagyok elég jó... :(

Mivel híjján vagyunk a bútoroknak, ezért az elmúlt pár hétvégét a helyi garage/moving sale-ek látogatásával töltöttük, hogy hátha találunk valami használható dolgot olcsóért.
Hát nem nagyon sikerült olyat találnunk (nekem leginkább egy jó könyvespolc kellene), ezért bejelentkeztem az ebay-re is, hogy ott is tudjam keresgélni a dolgokat.

Itt sikerült is egy szép darabra rábukkannom.
Tiszta fa, még a hátlapja is szép lakkozott fenyődeszka. 5 polc van benne, és pont az a skandináv stílus, ami már vagy 10 éve kiment a divatból, de mivel én amúgy is legalább ekkora fáziskésésben vagyok (ahogy ezt a Salvation Army-s eset is bizonyítja), így különösebben nem foglalkoztat a dolog.

Szóval beszáltam a licitbe, ami még 4 napig tartott.
Az utolsó napon – nagyon furfangosan! – még 15 dollárral megnyomtam az árat, csak hogy biztos az enyém legyen az áhított darab!
...
És meglett!
Hja, kérem, nem hiába jártam én fél évet kijövetelem elött a Közgázra!
Az üzlet minden csínja-bínja a kisujjamban van!

Kaptam is az emailt, hogy kit kell hívnom az ügylettel kapcsolatban, akire másnap rá is telefonáltam jól.
Lebeszéltük, hogy mivel a mellettünk lévő kerületben – Thornleight-ben – laknak, és még van nekije utánfutója is, ezért plusz 40 dollárért el is hozza a bútordarabot nekem.
Ez elég jól hangzott, mivel lehet itt bérelni platós kisteherautót, 4 órára 55 dollárért, amit az ember saját maga elvezethet, és szállíthatja vele a cuccait.
Szóval a 40 dollár ehhez képest még mindig olcsó!
Így okosan meg is kértem az illetőt, hogy hozza el a darabot, mert értek én ám a biznichez!
Ezt kérem meg kell hagyni!

240 dollárból lett is egy szép fa könyvespolcunk.
Késöbb sikerült eljutni, a helyi, olcsóbb kategóriába tartozó Fantastic Furniture egyik üzletébe, ahol pontosan ugyanezt a típust 290 dollárért, plusz 55 dollár házhozszállítással árulták.
Tehát így egy jó 100-assal olcsóbban sikerült megcsípni a dolgot.
És teljesen vadonás újnak néz ki ráadásul! Hogy mit ne mondjak!

Még aznap kaptam egy telefonhívást a szállítócég helyi képviseletétől is, hogy akkor hoznák a cuccainkat, mikor lenne jó?
Persze feltettem a felesleges kérdést, hogy esetleg szombaton tudnák-e szállítani?
Így ki is hozták hétfőn délelött, szép, csinos kis pakkokba berámolva minden cuccunkat, ami nélkül elképzelhetetlen lenne új, ausztrál életünk.

A szállító céget még kicsi feleségem találta meg, míg otthon engem nélkülözni volt kénytelen.
Több helyről kért árajánlatot 6 m3 személyes dolog kiküldésére Bp.-Sydney útvonalon, háztól-házig, teljeskörű vám és karantén ügyintézéssel, biztosítással.
Nagyon sokat dolgozott a legjobb ajánlat kiválasztásán, a folyamatos egyeztetésen, újabb kérdéseinkre történő válaszok felhajtásában, de végül is sikerült mindennek rendben megérkeznie.
Igaz, majd’ 2 és fél hónapon keresztül utaztak a csomagok, de legalább világot láttak, nem?
A papírdobozokat a szállítócég telephelyén átrakták fadobozokba, és gyüjtőkonténerben szállították a hamburgi kikötőbe, ahol behajózták őket.

46 csomag érkezett meg, és most itt sorakoznak a nappaliban, arra várva, hogy kibontogassuk őket.
A biztosítás az érkezés utáni 14. napig érvényes, és ha valami gond van, akkor csak addig fogadják el a reklamációt.
A kiküldés valamivel több, mint fél millióba került, de most már legalább itt van velem a kabalamacim, meg a pöttyös bögrém!

Az egyetlen kellemetlenség a dologgal kapcsolatban, hogy kis feleségem kapott egy emilt a magyar képiselőtöl a napokban.
Ez még nem lenne baj, a gond csak az, hogy ebben további 140 dollár befizetésére kért minket, mivel az oszi csomaghordóknak több, mint 30 méterre kellett megállniuk a bejárattól, és a 2. emeletre kellett felhozniuk a dobozokat...
Ezen jót nevettem -- a hónap vicce! --, majd késedelem nélkül iktattuk a levelet a megfelelő mappába > /dev/null
Abból a tekintélyes összegből, amit ki kellett fizetnünk, a magyar iroda szerintem ki fogja tudni gazdálkodni azt a 140 dollárt...

Azért kár volt a jó kapcsolatot ezzel az apró, kellemetlen momentummal beárnyékolni.
Ráadásul úgy, hogy előzetesen részletes leírást kértek tőlem a helyszint illetően, tehát tudták, hogy hova kell hozni a cuccokat.
Na, mindegy...

Azt viszont még el kell hogy mondjam, hogy egyre inkább szeretem az ázsiai ételeket!
Otthon a kínai étteremnek csúfolt kifőzdékbe jártunk, ahol mindig jóízűen ettük a takonylevest, meg a a halizű disznót -- vagy disznóízű halat...?
Itt is sikerült párba eljutnom, de valahogy más ízük van a helyi, ázsiai ételeknek.
Talán annak köszönhető, hogy mindig frissen készítik el, 1 napnál tovább nem nagyon tárolják az alapanyagokat.
Már régóta tervezem, hogy eljutok egyszer Japánba is, mert a japán ételek nagyon bejönnek, és itt nem aranyárban mérik a szusit, a teriyaki halat, meg a szakét, mint az otthoni japán étteremben.
De addig is amíg el nem jutok Tokióba, legalább eljárunk ide, a strathfieldi japán/koreaiba kielégíteni az ilyen irányú igényeinket.

Az egyik szombat este így esett, hogy elzarándokoltunk oda, a pályaudvar melletti kis japán/koreai étterembe hogy együnk egy jót.
Kicsi feleségem Dumpling Soup-ot evett (ti. japánul így hívják a gombóc levest), én meg elöbb valami nyers halas, szója szószos, wasabis előételt, utána meg valami chilis, tengeri halas ételféleséget.
Jó volt annyira, hogy még egy levest kért asszonykám, pedig már az első sem volt semmi adag!
Mivel a halacska meg mint tudjuk leginkább úszni akar, ezért még egy kis szakéval koronáztam meg az estét.
A két leves, az előétel, a zöld tea, szake, főétel meg ásványvíz került 55 dollárba, ami 2 főre olyan átlag árnak tűnik.

Ja, még a szép a dologban, hogy egy szakács csak azzal foglalatoskodik az ember orra elött, hogy a mindenféle szép halacskát izlésesen felszeletelje, és csinos kis halmokba polcozza hidacskát formázó tálakra, vagy szusi tekercsecskékbe csavarja villámgyors kézmozdulatocskákkal.

Strathfield környéke amúgy tele van ázsiaival (bár melyik kerület nem), az étteremben is csak mi voltunk európaiak.
Ettől az embernek egyfajta biztonságérzete lesz, mivel ha az étterem tele van helyiekkel, akkor az csak azt jelenti, hogy tényleg jól főznek, és friss alapanyagokból, nem?
Vacsora után még sikerült bevásárolni a helyi japán vegyeskereskedésekben zöld teából.
Volt egy-két érdekes, számomra felismerhetetlen ételféleség is a polcokon, amiket gondoltam, hogy megkérdezem miből készült, és mire jó.
Aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre még nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megtudjam az igazságot...

Nah, és így a végére még egy-két tévhitről.

Én mindig azt hittem -- persze mert a Földrajz óráról igyekeztem sokat hiányozni --, hogy Ausztrália a kengururól, az AC/DC-ről, meg a jó időről híres.
Sajnos az utolsóban csalatkoznom kellett...

Emberek!
Itt hideg van!

Fázunk, mint a fagylaltos kutyája!
Május végén!!!
Ausztráliában!!!!!

Engem félretájékoztattak!
Vissza a pénzt!
Ki hallott már ilyet?!

Éjszaka a hőmérséklet lemegy 5 fokra (kicsit nyugatabbra -1 is előfordul!), reggel amikor indulok munkába sincs több 12-15 foknál, és csak délutánra lesz -- jó esetben! -- talán 20-22 fok!
Mi lesz még itt júliusban, tél közepén???

És persze hogy épül az ausztrál ház?!
Két gipszkarton között faváz, nincs benne fűtés egyáltalán, a hőszigetelést meg csak amolyan úri huncutságnak meg kehes európaiak snobbish haszontalanságának tartják...
Szóval a légkondival fűtünk, beszereztünk olajradiátort, és nagykabátban ülünk az asztalhoz :(
A nyílászárók résein meg húz be a hideg levegő!

A másik csúnyaság, hogy itt is korán sötétedik és későn világosodik télen!
Szóval így késő ősszel reggel fél 7-kor kel fel a nap, és este 5-kor meg már sötét van...
Disznóság!
Azt hittem, hogy ezt is megúszom itt, nem csak a hólapátolást... :(

Tetszik: az ember nem esik át a koldusokon, otthontalanokon még Sydney-ben sem.
Láttam már persze egy-kettőt, de azok inkább kuriózumszámba mennek, és már szinte nevükről ismerem őket.
De nem fekszenek tömegével a parkokban, aluljárókban, állomásokon, stb.
Talán mert működik a cuciális háló?

Folyt. köv.

Meghalt az beteg baba...

Pár hete nem írtam már semmit, ezért lehet, hogy egy kissé csapongani fogok oda-vissza.
Amióta van rendszeres munkám ismét, az állandó monotonitás elveszi a napok különlegességét, és így ismét kezdenek összemosódni az események időontjai, és a sorrendjük egymásutánisága.

A genetikai vizsgálat eredményét a teszt elvégzése utáni 2. hétre igérték a Sydney Ultrasound Clinic-ről.
Mivel szerdán volt a vizsgálat, ezért 2 hét múlva csütörtökön már kezdtünk egy kissé idegesek lenni, hogy miért nem hívnak még mindig?
Feleségem megkért, hogy telefonáljak rájuk és kérdezzem meg, hogy mi lett már az eredény?
Szóval csütörtökön felhívtam őket.

"Érdeklődni szeretnék, hogy mi lett a feleségemtől 2 héttel ezelött levett szövetteszt eredménye?"
Az asszisztens elkért pár személyes adatot, és utána jött a meglepő válasz.
"Igen, meglett az eredmény, amit át is küldtünk az Önök háziorvosának.
Azonban a nőgyógyászuk nem engedélyezte, hogy kiadjuk Önöknek a teszteredményt. Sajnálom!"
Na, itt jött a heveny gyomorideg...
Akkor ez biztos rosszat jelent, hogy a fene enné meg az összes rohadt tesztet!
2 hete azt mondták ugyanis, hogy amennyiben egy hölgy hív fel, akkor az jót fog jelenteni, és nincs semmi gond a babával.
Ha azonban egy férfihang fog keresni, akkor az bajt jelent!

Szóval akkor baj van az egészségesnek hitt babával is! :(
Lehet, hogy az ulrahang nem mutatott ki nála fejlődési rendellenességet, de akkor ezek szerint Ő meg súlyos génhibával rendelkezik?!

Ezek után természetesen meg voltam győződve róla, hogy vége a világnak, a nagyobb baba is beteg és ezért nem akarja az orvos, hogy más mondja el a hírt. :((((
Remegő kézzel hívtam fel a nőgyógyászt, és kértem a titkárnőt, hogy kapcsolja az orvost, mert beszélnem kell vele.

"A doktor úr nincs bent 6-8 hétig!" – jött a váratlan válasz.
Ez annyira valószínűtlennek tünt számomra, hogy először nem is tudtam mit mondani.
Teljesen leblokkolt a kétségbeesés...
Nincs bent? 2 hete várunk egy eredményre, nem akármilyen előzmények után! A hivatalos eredményt nem mondhatják el nekünk, mert megtíltotta a nőgyógyász, és utána meg nem elérhető még 6-8 hétig???!
Hogy mi van?! Mit mondott? És ki?!

Próbáltam elmagyarázni a dolgot a titkárnőnek, és kérdeztem, hogy szerinte akkor most mit tehetünk?
Nem akarunk/tudunk még 6-8 hetet várni az eredményre ezek után!
És botrányosnak tartom, hogy privát rendelésben, nem kevés összeget kifizetve még annyit sem érdemlünk meg, hogy legalább egy üzetet hagyjon az orvos a részünkre nála!
Sajnos sok jótanácsot nem tudod adni – legalábbis hasznosat nem – a titkárnő, csak azt, hogy jövőhéten csütörtökön fog rendelni egy másik orvos, aki a nőgyógyászunk távollétében átveszi a betegek dolgainak intézését.
Hívjuk fel őt, és kérdezősködjünk az eredmény után nála.

Tehetetlenségemben lecsaptam a telefont.
Azt hittem, hogy itt, az újhazában, a nyugati világban, magánrendelésben, ahol komoly összegeket kell kifizetnünk minden egyes vizit után, ilyesmi elő sem fordulhat!
És most kiderül, hogy ugyanolyan módon kezelnek minket, mintha csak a balkánon lennénk!
Magyarországon legalábbis az állam által támogatott lombik programon minden alkalommal nagyon körültekintően, odafigyelően bántak velünk.
A nőgyógyászunk még a mobil telefonszámát is megadta, hogy akár az éjszaka közepén is felhívhatjuk, ha valami problémánk lenne...

Felhívtam feleségemet, akinek próbáltam elmagyarázni a helyzetet.
Teljesen kétségbeesett a hírre, és Ő is értetlenül állt az eljárás elött.
Hogy nincs hetekig az orvos?!
Dehát nekünk ráadásul még vizitre is mennünk kellene pár héten belül!
És akkor most mit lehet tenni?! Kitől tudhatjuk meg az eredményt?!

Végül arra jutottunk, hogy megpróbáljuk az ultrahang klinikán elérni azt a kedves, oszi orvost, akivel eddig mindig jó tapasztalataink voltak.
Mivel tudtam az email címét, ezért írtam neki egy levelet, elmagyarázva neki a helyzetet és kértem a segítségét ebben a kétségbeejtő helyzetben.

Kb. 10 perc múlva kaptam a visszahívást az orvostól.
"Beszéltem a titkárnővel, és mint kiderült, a doktor úr beteg. Valóban elküldték az eredményt számára a genetikai központból, de nyugodjon meg, nincs semmi baj.
A baba teljesen egészséges!"

Huhhhhhh.... Nem győztem hálálkodni az orvosnak a telefonért, és hogy elmondta az eredményt!
Azonnal hívtam feleségemet, aki az első csörgésre felkapta a telefont.
"Semmi gond, az ultrahangos orvos visszahívott, és minden rendben van a nagyobbik babával!"
Hallottam a telefonban sírni a feleségemet, és nagyon utáltam ezért a nőgyógyászunkat!
Azt hiszem ezért a legkevesebb hogy lecseréljük másra, még ha az nem is beszél magyarul.
Ebben a feleségem is teljes mértékben egyetértett...

Közben az új munkahelyen is haladnak a dolgok.
Lassan megismerem a kollégáimat, és kisebb, önnállóan elvégezhető feladatokat bíznak rám.
A munkám nagy részében telekommunikációs ügyfelek géptermében kell SUN-os, rendszereket összeraknom és feltelepítenem.
Igen érdekes a munka, és jó látni belülről az ilyen nagy cégek géptermeit.
Szeretek a Telstra, vagy az Optus több száz négyzetméteres, klimatizált szobáiban sétálni a dübörgő gépek között, és összerakni valami hasznos dolgot.
Amúgy a kilátás sem semmi, ami egy-két gépterem ablakából nyílik.
Pl. az egyik nagy szolgáltató a belvárosban, a 13. emeleten (ez megfelel kb. a magyar 40. emeletnek) tartja a gépeit, és az ablakokból gyönyörű rálátás van a Darling Harbour-re meg a belvárosra.
Csináltam is néhány képet, és nyitottam nekik egy új mappát Háztetők címmel a fotóim között.

Szóval remélem nagyon, hogy az első 3 hónap – a próbaidő – gyorsan, probléma nélkül eltelik majd.
Azt hiszem hosszú távon is tudnám ezt a munkát csinálni.

A legnagyobb nehézség sajnos még mindig az oszi kollégám megértése.
A gyorsan pergő nyelve, és a tipikus oszi "tájszólása" sokszot megnehezíti a megértést.
Ilyenkor a már bevált ostoba vigyort próbálom magamra erőltetni, és úgy teszek, mintha valami nagyon humoros dolgot mondott volna.
Pedig lehet, hogy csak a csavarhúzót kérte el...?
És néha látom is, hogy valamire vár, és ilyenkor sajnos mindig sorry-zni kell.
A túl sok "sorry" viszont az álmoskönyvek szerint jót hosszú távon sajnos nem jelent...

Na, mindegy. A nyelvi problémákat megpróbálom a jó munkával kompenzálni.

Lassan be kellene adnom a jelentkezésemet is az egyetemre.
Május 28 a beadási határidő, szóval csipkedni kellene magamat.
De nehéz úgy eljutni a UTS-re, ha 1/2 9-től átlag 6-7-ig dolgozom valahol...

Már minden szükséges papírt összeszedtem amúgy.
Az Indexet is lefordítattam -- újra... :( --, mert hogy a suliban azt mondták, hogy csak az itteni fordítást fogadják el.
Ettől egy kicsit betojtam, mert otthon amikor az egész Indexet le kellett fordíttatnom, akkor emlékszem az OFFI-ben 80 ezret kértek érte!
Most valahogy különösen nem esne jól ennyi pénz kifizetése...

Szerencsére megkaptam a telefonszámát annak a magyar származású hölgynek, aki hivatalos NAATI fordító itt sydneyben, és a Community Relations Commission (CRC)-ből is hozzá viszik fordításra a magyar jogsikat (mert persze az RTA is csak ezt fogadja el...), meg a születési anyakönyvi kivonatokat.
A hölgyet Bárány Mártának hívják és a Pitt Street-en lakik a Central-hoz közel. Telefonszáma (02) 9211 3664.
Végül az Indexet és a Diplomát 230 dollárért fordította le, ami kb. 60 dollárral volt így olcsóbb, mint a CRC-ben saccolt ár.

Erről jut eszembe, hogy még februárban voltam szintén a UTS-en megcsináltatni az IELTS Academic-et, mivel legalább 6.5 total kell ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak velem.

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy az angol tudásom nem igazán fejlődött a téglapucolás közben...
Listening: 6.5
Reading: 7
Writing: 7
Speaking: 6
Total 6.5
Szóval bár meglett az előírt pontszám, azonban elszomorító, hogy majd’ 5 hónap alatt szinte semmit nem fejlődtem itt, echte angol környezetben...
Mindegy, legfeljebb beterjesztem a kollégáimnak, hogy ha akarnak valamit tőlem, akkor azt írásban nyújtsák be!

Tréfa-tréfa..., azért látom azt, hogy a szövegértésemet és a beszédemet egy kissé még cizellálnom kell!
Főleg miután a munkám egy része a telefonos segítségnyújtás is, és ott pont ez a kettő az, amire szükségem lesz...lenne...

Na, mindegy.
A jövőhéten megpróbálok valahogy eljutni a suliba is.
Éppen most jutott eszembe, hogy utánanézzek az állam által adott tandíj hitelnek is, amit itt HECS-nek, illetve PELS-nek hívnak.
Én az utóbbit fogom választani – pontosabban ezt az utóbbit választhatom.
A 21 ezer dolláros tandíjat így az állam kifizeti helyettem, és nekem majd az adómmal együtt az ATO (Australian Taxation Office) fogja vonni a törlesztést évente 6%-onként.
A kölcsön ráadásul kamatmentes!
Szóval éppen nekem találták ki, ezekre a nehéz, alapozó időkre.

Ez a posztgraduális képzés amúgy azért is hasznos lenne, mert így (jó esetben) megszerzem a Master of Science in Internetworking diplomát egy neves, ausztrál oktatási intézményben.
Az iskola ráadásul felkészít a Cisco Certified Network Associate/Cisco Certified Network Professional vizsgákra is, mivel minősített Cisco oktatási központ, és csak évi 6%-onként kellene vissza törleszteni állam bácsi jóságát.
Szóval így több előnye is lenne a képzésnek, nem csak a helyi diploma megszerzése.

Két hete wollongong-i kedves ismerőseimék meghívásának tettünk eleget, és meglátogattuk őket.
Vasárnap délelött 3-an – egy német származású, helyi búvár guruval együtt –, elmentünk Shellharbour-be, ahol a helyi búvárklubból 60 dollárért teljes felszerelést tudtunk bérelni, majd búvárkisérővel elmentünk a The Gutter és Bushrangers Bay környékére merülni.
Fantasztikus volt!
No, nem egy trópusi tenger, de végre-valahára búvárkodtam ausztráliában!!!

Olyan csodálatos, színes halakat láttam, mikről nem is gondoltam volna, hogy ennyire délen is még lehet velük találkozni.
Nagy, méteres tintahal lebegett a tengerfenék fölött és tényleg változtatta a színét, tolakodó sügér kunyerált kaját és szinte megsimogatni is engedte magát nagy izgalmában, kis fekete halak tömege körözött körülöttünk, és murénát fotózott az egyik búvártársunk egy sziklaüregben!
A látótávolság "csak" valami 25-30 méter lehetett, azonban a víz még 20 méteren is kellemes hőmérsékletű.
Mélyebbre nem mentünk, mert csak az PADI Openwater kártyám van, azonban a merülés során így is előtörtek belőlem a régi búvár emlékek.
Fiatalabb koromban az egyik MHSZ búvárklubban sportoltam és megszállottan jártuk a magyar bányatavakat addig, amíg el nem jutottunk egyszer Kubába a legszebb trópusi búvárparadicsomokba.
Onnantól kezdve sajnos a magyar hínáros már nem tudott fellelkesíteni...

Azonban most ismét éreztem azt a régi, csodálatos feelinget, és így elhatároztam vasmarokkal, hogy a Wreck Diver minősítésig meg sem állok!
Idővel...

Múlthéten kaptunk egy furcsa számlát.
A genetikai intézet küldte, ahol a feleségemtől levett szövetmintát vizsgálták meg.
A számla 495 dollárról szólt, és külön felhívta a figyelmünket, hogy amennyiben már fizettünk a vizsgálatért, akkor az csak a helyi intézmény díja volt, nem az övék!

Hát ez nagyszerű!
Még egy jópont a nőgyógyászunk számára!!! :(
Nekünk azt mondta, hogy a teszt 375 dollárba fog kerülni!
És akkor most fizethetünk ki még majd’ 500 dollárt pluszban?!

Még aznap felhívtuk a GP-nket (háziorvos), hogy ha tud, akkor javasoljon egy másik nőgyógyászt, legyen olyan jó.

Kicsi feleségem idő közben elkezdte az 510 órás AMEP nyelvtanfolyamból az első 220 órát.
Keddtől péntekig, reggel 9-től délután 2:30-ig tart az oktatás, és nagyon meg van vele elégedve.
Átlag 10-12 ember van a tanfolyamon, többségükben ázsiaiak, de vannak a közel-keletről, és európából is.
Neki sikerült is egy iráni lánnyal összebarátkoznia.
Sajnos a kínaiak jó része végig dumálja az órát, és az sem zavarja őket, ha rájuk szól a tanár néha.
Biztos, nekik nem kellett 2400 dollárt kifizetniük a tanfolyamért...

A héten kaptuk meg az értesítést a szállító cég helyi képviseletétől, hogy megjött a konténerünk, amiben kiküldtük a cuccainkat.
Még február végén lett bedobozolva minden fontosabb dolgunk Pesten, és a cég el is szállította Hamburgba, ahol hajóra rakták.
Így majdnem 2 és fél hónapig utaztak a dolgaink a fél világ körül, hogy ide érjenek.
Mivel háztól-házig szállítást kértünk, és teljes körű vám- és karantén ügyintézést, ezért remélhetőleg a jövőhéten már csak a kicsomagolással kell foglalkoznunk.

Tetszik: itt a lomtalanítás során igen hasznos dologkat lehet összeszedni. Én pl. egy LG Syncmaster 15-os, teljesen jó monitort szedtem össze az utcán. 2 napra rá meg pár sarokkal odébb, egy P-166-os PC volt kirakva az út mellé.
Szóval így most van egy kukázott desktop számítógépem... :)
Itteni ismerősöm HP DeskJet 630C nyomtatóját szedte össze hasonlóképpen az út mellől egy másik lomtalanítás során.
Látom már karrierem felfelé ívelése a minnél gyakoribb kukázó körutaktól függ!
De siteni kell, mert mostanában elkezdett megint esni az eső, ami pedig nincs jó hatással a számítógépek egészségére sem...