Sötét este volt mire kiértem végre az erdőből.
Az utolsó pár kilométeren a földút meglepően egyenletessé vált, és így végre felgyorsíthattam 50km/h-s álomsebességre!
A majd’ 2 órán át tartó kíméletlen zögykölődés után ismét vígan gurult az autó a drága, jó aszfalton!



Büszkén húztam ki magam a pilótaülésben-- kiálltam hát a bátorságpróbát!
A Tasmán ördög sajnos nem jelent meg, de ettöl függetlenül is kellőképpen izgalmasra sikerült a kirándulás.
Nem mondanám, hogy mégegyszer végigcsinálnám a dolgot –- legalábbis nem egy Nissan Pulsar-al... -- de tapasztalatszerzésnek és a vadregényes Tasmán tájék megismerésének jó volt a szerencsésen, tengelytörés-mentesre sikeredett kirándulás.

Devonportban ahogy végighajtottam a kivilágított főutcán sok járókelő arcán csodálkozással vegyes kíváncsiságot véltem felfedezni, ahogy elhaladtam mellettük.
A járművemre néztek, és mintha egy máig is harcoló, ittfelejtett japán katonát láttak volna hirtelen kirontani az erdő sűrűjéből.
Hát, szó se róla, meg is látszik a járművén az elmúlt 60 év minden vihara, és természeti csapása!

A motel elött leparkolva én is szemügyre vettek az autót kívűlről és valóban, érthetőnek tűnt a bámulat!
Mindenhol por állt rajta vastagon, a kerekein agyag, a hűtőrácsán ráakadt levelek, és ha benézek alá, még talán az őshonos faunából is találtam volna egy-két képviselőt az alvázra kenődve...
Még talán egy igazi Tasmán ördögöt is!

Másnap reggel még a munka elött elvittem lemosatni kitartó igáslovamat.
Teljes megelégedésemre bírta a derék Nissan a terep rallyt, és magamban eldöntöttem, hogy ha cserélni kell majd a saját autómat, akkor biztos, hogy japán jármű lesz belőle.
Itt úgyis csak a gazdag sznobok járnak drága európai autóval.

A Holden (ami olyasmi mint angliában a Vauxhall, tehát valami gyártó és beszállítója az amúgy mások által készített, jobbkormányosra átépített autóknak) hoz be Opel, Suzuki, stb. autókat, majd itt Holden Astra, Holden Vectra, stb. néven futtatják őket.
Szerintem a derék ozik azt sem tudják, hogy mi az az Opel.
Ráadásul a Holden gyárt saját autókat is, amelynek legelterjedtebb képviselője a 4 literes, több változatban is kapható Commodore, illetve az eredetileg farmerek számára kitalált ute (ami átalakított 2 üléses személyautó -– tehát nem kisteherautó --, a hátulján teherszállításra alkamas nyitott platóval), ami aztán a helyi ifjúság kedvelt járművévé is vált.
Ráadásul a Holden a büszke nemzeti öntudat része is, mivel ausztrál gyártó
...volt, amíg az amerika GM meg nem vette.



Látni amúgy rengeteg öreg és új Porsche-t, BMW-t, Audit, Mercedest is, de mind a felvágás része ilyen autókkal járni bármilyen öreg is legyen az.
Mégis, jelemző módon nem a kopasz, kigyúrt kidobóemberek hajtják ezeket a járműveket, hanem többségében az ázsiaiak, majd a helybéliek.

Ja, erről jut eszembe, hogy egy helyi ismerősöm itt valahogy hozzájutott annó egy jobbkormányos Lada Samarahoz, aminek nagyon örült, mert olcsón vette, és a fenntartása sem kerül ugye annyiba, mint egy drága nyugati kocsié – legalábbis akkor még azt gondolta...
Viszont egyszer sikeresen megtörte az elejét, és vihette a szervizbe kikalapáltatni a kasznit.

Nagy szerencséje, hogy a szerelőnek először árajánlatot kell adnia, és akkor derült ki, hogy miért is volt olyan olcsó vétel a Lada...
Az első lökhárító cseréje $2400-ba került volna -– többe mint az egész autó -- mivel nem volt helyben ilyen alkatrész, és a tengerentúlról kellene behozatni.
Hát ja... -- kérdeztem is költőien --, minek vesz valaki luxusautót, ha nem tudja fenntartani...?!

A minap olvastam ráadásul egy cikket a The Age (egy helyi napilap)-ban, ami arról szólt, hogy egyre könnyebben tudják megengedni az új autó vásárlását is a helybéliek.
A felmérés szerint manapság egy új Ford Falcon XT-ért 35 heti átlagfizetést kell tudnia csak felmutatni a bennszülöttnek, míg egy éve ez még 37 hét volt, öt éve meg 41 hét.

Hmmm....itt valami hiba van a számításban...
Elkezdtem én is utána számolni a dolgoknak, mert túl kevésnek tűnt a szükséges tőke, de valóban, az éves átlagfizetés itt kb. 35 000 dollár körül van, az XT meg valahol 30 000 körül jár.

De valami mégis csak sántított a cikkben...
Arról ugyanis nem beszéltek, hogy az átlagembernek milyen egyéb kiadásai vannak, amik miatt – legalábbis itt, Sydney-ben – azok sem hetek, inkább évek múltán cserélhetik csak le a járműveiket.
Az egyik legnyomasztóbb teher pedig az ingatlanok banki törlesztőrészlete...

Ausztráliában kb. 96’ környékén kezdődött az ingatlan-láz, és boldog-boldogtalan próbált meg minél több lakást-házat felvásárolni/felújítani/tartani/jó haszonnal továbbadni, tehát leginkább befektetési célból megszerezni.
Mindenféle sikertörténetekről lehetett olvasni, hogy valaki hogyan halmozott fel 3 év alatt 100 ingatlant úgy, hogy alig volt pénze megvenni az elsőt, vagy mekkora haszonra tettek szert egy lepusztult ház felújításából, és továbbadásából.



Sorra vették meg tehát az akkor még olcsó házakat, lakásokat azok, akik megtehették, és azok is akik nem, csak felvettek hihetetlen banki kölcsönöket kedvezményes, pár százalékos kamatra.
A hitelezést segítette amúgy az is, hogy megbukott a korábban éveken át kormányzó Munkáspárt, amit a banki alapkamatok mértéktelen emelésének is köszönhetett.
Ez az országlásuk vége felé már 17% körül járt, ami igazán nem könnyített a kölcsönre vágyók lehetőségein.

A Liberal meg az egyik választási igéretét megvalósítva, lenyomta a kamatokat 5-6%-ra, és ezzel sokak számára kifizethetővé vált az ingatlanra/befektetésre felvett banki kölcsön.

A megugró kereslettel az árak is kezdtek elszállni, és már-már a 10 évvel ezelötti árak 3-4 szeresét kell kifizetni ugyanazért a házért, az egyszeri embernek meg legalább lottón kell nyernie ahhoz, hogy valaha is a saját lakásában/házában hajthassa álomra a fejét...

A banki kamatok meg – csodák csodájára – mostanában elkezdtek ismét nőni, és az egykor hihetetlen megtérülést biztositó ingatlanoktól próbálkoznak megszabadulni azok a befektetők, akik nem képesek fizetni a megnövekedett költségeket.

Persze a kereslet mostanában esik –- hiába az ingatlan ügynökök minden kísérlete, amivel azt hirdetik, hogy olcsó az ingatlan, most kell vásárolni! -- mivel nagyon sokan nem tudják megengedni maguknak a horribilis árakat, amikért a piacra dobják ezeket az ingatlanokat.
Viszont az árból az eladók meg nem akarnak engedni, mert akkor veszítenének a kezdetben jó befektetésnek igérkező házakból, inkább a piacon tartják hónapokig...

Mi meg csak ülünk középen, és úgy döntöttünk inkább azoknak az elemzőknek hiszünk, akik szerint az esés még legalább 2006 végéig fog folytatódni, nem pedig azoknak, akik szerint csak átmeneti, gyors korrekcióról van szó.
Aztán meglátjuk, hogy 2006-ra az árak esése ellensúlyozza-e majd a banki kamatok emelkedésének mértékét...

Devonport-ban egy ismerősbe botlottam a kikötőben.
A Spirit of Tasmania állt ott a mólóhoz kötve, ahogy a kirándulásra vágyók seregeit hozta át a kontinensről gépjárműveikkel.
Most meg itt állt békésen, várva a visszaútra.



Még Sydney-ből ismerjük egymást, ahol is az Operaház mellett szokott horgonyozni.
Mivel az irodánk meg ott van a közelben, ezért rendszeresen látom is kikötve.
Egyszer jó lenne kipróbálni, milyen lehet lehajózni vele Tasmániába.
Úgyis azzal reklámozzák, hogy mennyivel olcsóbb, mint a repülőút, mivel az ember viheti a kocsiját is, és nem kell helyben bérelnie.

Szóval meglepő volt, hogy itt találkozunk ismét, a világvégi kisvárosban.

Másnap a hosszabb, de a biztosabb úton vezettem vissza Hobartba a reptérre és péntek éjszaka már ismét a sajat ágyamban alhattam kis feleségemmel az oldalamon.

Pár nappal késöbb ementünk a magyar konzulátusra elintézni Ádám magyar útlevél kérelmét, meg születési anyakönyvi bizonyítványát.
A telefonos érdeklődésünkre egy kedves hölgy elmondta, hogy hagyjuk azt a formanyomtatványt, amit a web-oldalukról lehet letölteni, mivel az nem megfelelő...
De majd ad egyet helyben, és azzal kell kérvényezni a baba magyar útlevelét.
Elmondta azt is, hogy milyen dokumentumokat vigyünk majd magunkkal, meg hogy kb. $50-ba fog kerülni az ügyinzézés és az iratot 10 hónapon belül kell hogy megkapjuk...

Meg is érkeztünk hát a konzulátusra -- ami pont az Edgecliff-i metrómegálló mellett van -- egy szép, napos, téli délelöttön rövidgatyában.
Autóval egyébként másfél órán át lehet ingyenesen parkolni az épület alatt található bevásárlóközpont parkolójában.

A konzulátuson csak néhány idős ember ücsörgött, mint kiderült mind a magyar állampolgárságát szerette volna igazoltatni.
Gondolom az elmúlt évtizedek viharaiban ez nem volt számukra annyira fontos szempont mint most, a demokrácia hajnalán.

Megkaptuk a szükséges papirokat, majd kérte a hölgy, hogy adjuk oda, amiket magunkkal hoztunk.
Szerencsére előrelátásomnak köszönhetően, az ausztrál anykönyvi kivonatot még jó előre lefordítattam és hitelesítettem magyarra az egyetlen itteni hivatalos szervvel, az amúgy minden ilyen fordítást intéző Commonwealth Multikulti Irodával.
A magyar jogsinkat is anno hozzájuk kellett vinni, angolra fordítani, mert az RTA csak azt fogadta el érvényesként.

Szóval adom át a papírokat, a hölgy meg elkezdi forgatni a magyar fordítást és kérdezi, hogy ez meg mi?
Felvilágosítottam a dologról, mire közli, hogy ezt nem tudja elfogadni, mint hiteles fordítást.
Ráadásul a fénymásolat sem megfelelő, nem elég kontrasztos, szükséges egy másik készítése az eredetiről!



Hmmm...
Még a telefonban mondták nekünk, hogy ha az eredetit nem akarjuk odaadni, akkor a fénymásolat is elég.
Ráadásul jó volt az ausztrál szerveknek amit csináltak maguknak a magyarra fodításhoz, a magyar konzulátus számára viszont már elégtelen...?

Mindegy, így 2x tettük tiszteletünket a konzulátuson, másodszorra már az eredeti születési anyakönyvi bizonyítvánnyal, amiről helyben készítettek fénymásolatot, és $26-t fizethettünk azért, hogy valaki lefordítsa ismét ugyanazt, amit valaki más már megtett $53-ért...

Ezzel talán Ádám is végre elismert magyar állampolgár lehet majd egyszer papíron is, és úgy döntöttünk menet közben, hogy a magyar útlevelét majd megkérjük jövőre, amikor is visszamegyünk pár hétre rokonlátogatóba.
Talán helyben olcsóbb és gyorsabb lesz...
Ha pedig mégsem, akkor legfeljebb Ádám majd felnőttként eldönti, hogy meg akar-e küzdeni saját maga a 7-fejű magyar bürokráciával.

Végül még kérdeztem, hogy vajon megteheti-e az ausztrál RTA (magyar Közlekedés Felügyelet NSW-i megfelelője), hogy az ausztrál jogosítvány megszerzése során az én régi fajta, kihajthatós, hivatalos, a magyar állam álltal kiállított és még érvényes jogsimat lepecsételték, a Tünde új, bankkártya méretű magyar jogosítványát meg kilyukasztották?

A hölgy tehetetlenül tárta szét a karját és közölte, hogy a követség tud a dologról, de nem tudnak mit hozzátenni...

Hát igen...ezek szerint jogászt kell fogadnunk, aki majd megfejti hogy most ki kell-e vajon több ezer forintot fizetnünk ismét, hogy érvényes magyar jogosítványunk lehessen, vagy behajthatjuk ezt az összeget esetleg az ausztrál államon, esetleg használhatjuk a magyar jogsit kilyukasztva is Magyarországon, vagy majd a magyar rendőr elfogadja a közúti ellenőrzés során az ausztrál jogsinkat?

Vagy lehet, használhatjuk majd a nemzetközit, ami egy igénytelen pár oldalas kis füzet fénykép nélkül, és valami általam érthetetlen oknál fogva amikor megkértük 1500 forintért, az illetékesek nem az angol, hanem a francia szövegű bejegyzéseket töltötték ki számunkra...



Mindegy, a végeredményt persze majd közlöm a konzulátussal is, hogy másoknak ne kelljen végigcsinálniuk a drága és hosszadalmas jogi procedúrát...

A nagy izgalmak után végül elmentünk egy hosszú hétvégére kipihenni magunkat Nelson Bay-be, ausztrália delfin fővárosába – legalábbis ez van kiírva nagy bötűkkel a bejárathoz.