Sydney-be beköszöntött a tél.
Igaz, ennek van már vagy 2 hónapja, dehát mostanában sok idő nem jutott naplómban eme egyszerű tény leszögezésére...
Naplóírásról jut egyébként eszembe, amikor kisiskolás korunkban minden lány naplóját előszeretettel olvastuk el, és amikor kihajtottuk az egyik "Titok!" feliratú szamárfület és alá volt írva, hogy "Te kis piszok, hát nem látod, hogy titok?!", az 1000. alkalommal is jó nagyokat tudtunk derülni a dolgon...
Heh...boldog gyermekkor...
A naplóírás egyébként meglepő, milyen sok emléket előhoz az emberből, nem csak a közelmúlt törtéséseiből, hanem a távolabbi eseményekből is.
Ennek talán a De Silva módszer követői tudnák leginkább magyarázatát adni, hogy miért is így van...
Talán a naplóírásnak köszönhető az is, hogy egy mondóka jutott mostanában eszembe, amit talán még az ovodában tanítottak meg velünk a nagycsoportosok, és talán ott is mondogattuk utoljára.
Ezt most közkincsé is teszem, hogy megmaradjon ez a csodálatos kis szösszenet az utókor nagycsoportosai számára.
"Hófehérke, hét törpe,
elmentek az erdőbe.
Hófehérke mit csinált?
Letolta a bugyiját!"
Hát igen, mert már az ovódában is élén érdeklődéssel és ifjúi kíváncsisággal szemléltem ellentétes nemű csoporttársaim testi fogyatékosságait.
Késöbb persze a hosszas kutatómunkának és külföldről, illegális úton becsempészett felvilágosító magazinoknak köszönhetően rájöttem, hogy ami az ovódában még hiányosságnak tünt, az leginkább nagyszerű, izgalmas társasjátékok színtere!
Dehát ez már ugye, egy egészen más történet...
A téli évszak itt változékony, ámde többnyire napos időt jelent. Az átlaghőmérséklet kb. 16-18 fok körül járhat napközben – mostanában inkább 22-25 --, éjszaka viszont lemegy egészen 3-5 fokra.
Ráadásul a hidegebb helyeken, mint pl. székesfővárosunkban Canberra-ban, ilyenkor nem ritkák a mínuszok és a hóesés sem.
Havazásban egyébként nemrég Melbourne részesült, ráadásul olyan mértékben, hogy pár városszéli iskolából nem is engedték haza a nebulókat, inkább ott tartották őket éjszakára.
A híradókban érdekes volt látni, ahogy a kb. 4-5 cm magas hóban az autók az árkokba csúsztak, nem járt a tömegközelkedés, és mindenki tehetetlenül várta, hogy valaki megmondja neki, hogy is jut aznap haza.
Hiába na, nincsenek itt a népek több hónapos, méteres hótorlaszokkal edződve.
Szerencsére...
Az itteni hideg még nem is lenne amúgy tragédia, hiszen a nemritkán -15 fokos magyar telek után szinte ez téli kánikulának tűnhet.
A probléma megint csak az, hogy Magyarországgal ellentétben itt nem csak akkor fázik az ember, amikor kimegy az utcára, hanem akkor is, amikor bent marad a lakásban...
Ez a szomorú tény pedig annak köszönhető, hogy a fal és a gipszkarton között itt sincs hőszigetelés (nem csak Victoriában), a küszöb alatt húz be a hideg, az ablakok sok helyen csak egy üveglapból állnak -- de persze egész falas üvegajtók nyílnak az erkélyekre -– és a fűtést kis, kerekeken guruló olajradiátorokkal kell megoldani...
Ezért nincs egyenletes hőmérséklet a lakásokban, vagy hideg van, vagy meleg.
És ezek sűrűn váltakoznak, ezzel is próbára téve az ember tűrőképességét...
Ez nekünk végül elfogyott, és beizzítottuk a hűtő/fűtő légkondinkat is, hogy legalább a baba ne fázzon.
A villanyszámla ezzel az egekbe szökött ugyan (kb. $350 / 3 hónap), de szerencsére az elmúlt majd’ egy évben a baba talán csak 2 napot gyengélkedett egy picit.
Ádám szerencsére amúgy igen jól viseli a telet.
Már jó ausztrálhoz méltóan igyekszik mindent lerúgni a lábáról, leráncigálni a zokniját és mezítláb kúszni-mászni mindenfelé.
Ez egy helyi szokás egyébként ami még azokból a nehéz, gyarmati időkből származik, mikor is a fegyencek valami súlyos állami mulasztásnak köszönhetően nem kaptak lábbelit, és mezítláb voltak kénytelenek indulni a kőbányába napi svédtornájukra.
Legalábbis nagytudású ozi kollégám szerint ezen a tényen alapul a mezitlábas helyi szokás.
Ez azóta egyfajta ausztrál szabadság-szimbólummá nőtt ki, és gyakran lehet mezítlábas embereket látni a bevásárlóközpontok hideg kövezetén flangálni.
A bennszülöttek megkülönbüztető jegye is ez a wog-októl, akik pedig csak értetlenül szemlélik a feketelábúak törzsének ezen helyi képviselőit, ahogy mit sem törődve a szeszélyes időjárással, a hideg kőpadlóval, a lábgomba meg a felfázás fenyegető veszélyével, csak rójják a kilómétereket mesztélláb.
Erről jut ismét eszembe…-- mert csak úgy csapongok ma --, nemrég volt szerencsénk megismerni az ausztrál magán, illetve állami egészségügy közötti szemetszúró különbséget is.
Tünde a kismamaság óta küzd elég erős hátfájással, ami főleg reggelente olyan erővel tör rá, hogy szinte csak segítséggel tud felkelni az ágyból...
A különféle csodakrémek hiábavaló kenegetése után a háziorvosunk megkért minket, hogy hívjuk fel a st leonardsi nyílvános kórház csontproblémákkal foglalkozó részlegét, és kérjünk tőlük időpontot a kivizsgáláshoz.
Úgy is lett, felhívtam őket, és miután elmondtam a problémát, meg hogy sürgős lenne a dolog, ezért kaptam is időpontot június végére.
Ja, a telefonhívás még március elején történt...
Kérdeztem, hogy nincs-e lehetőség valamivel hamarabb megejteni a vizsgálatot, mivel addig minden nap kínszenvedés számára, de udvariasan közölték velem, hogy ennyi a normál várakozási idő, és még ez is a legkorábbi időpont, amit adni tudtak!
Vissza a GP-hez, és mondjuk neki, hogy ez így nem lesz jó, még több, mint 3 hónap várakozás a megoldásig?
Kaptunk ismét egy telefonszámot, de figyelmeztetett is egyben, hogy ez a szintén st leonardsban található magánkórházba szól, ahol ugyanazt a vizsgálatot hamarabb el tudják végezni, de fizetni kell érte.
Jó esetben kapunk valamennyit vissza a Medicare-től, de készüljünk fel, hogy igy sem lesz olcsó!
Felhívtam a telefonszámot, mondom mi a helyzet, és közli a hölgy, hogy akkor másnap délelött 10-re várnak minket szeretettel!
Meg is érkeztünk hát időben a megadott címre, ahol elöször azt hittem hogy nagyszerű útismeretem és csodálatos intuíciós képességem ellenére mégis eltévedtünk, és valahogy egy osztályon felüli szálloda recepcióján kötöttünk ki.
A recepciós pedig győzködött, hogy csak maradjunk, mivel ez az a kórház amit keresünk, és már amúgy is várnak minket az izotópos csontröntgenre.
Lényeg-a-lényeg, nagyszerű körülmények, hatalmas szerkezet, amibe betolták Tündét, és körbe-körbe forgott körülötte –- már a gép a Tünde körül... --, étel-ital, stb.
Végén kaptunk egy számlát $500-ról, amiből a Madicare $139-et adott vissza, és az eredmény negatív volt szerencsére.
Tehát nincs törés, vagy repedés a gerincoszlopán.
Pár hónappal késöbb azért megejtettük második, már jóval szerényebb vizsgálatot is, ami úgy nézett ki, hogy a Tünde feküdt az ágyon, és egy fénymásolót –- vagy valami igen hasonló szerkezetet -- tologattak fölötte.
Újat viszont ez sem tudott mondani, igaz, ezt legalább ingyen tette...
Szóval a háta még mindig fájt, ezért a lelkes, horsby-i kórházban rendelő csonti heti 2-3-szori masszást írt fel neki, illetve elmagyarázta, hogy mire vigyázzon, amikor a babát tartja kézben, hogyan kell ülnie, tegyen összecsavart törölközőt éjszakára a dereka alá, stb.
Ráadásul mehet hetente 2x a helyi kórház uszodájába vizibalettre is.
Ezek valóban használnak, de sajnos a hátfájdalmak nem múlnak el teljesen...
Valószínűleg, majd ha a már 10 kilós babát nem kell mindig kézben tartani, fog ismét tünetmentessé válni…
Időközben jó munkámnak köszönhetően a fizetésem is emelkedett, bár igaz, nem a bőkezű munkáltatónak köszönhetően...
A szövetségi miniszterelnöki pozícióért vívott marketing hadjáratban Peter Costello, a jelenlegi pénzügyér úgy döntött, hogy mindenki meglepetésére elég szokatlan módon, a parlamenti ciklus közepén hirtelen adócsökkentést jelent be!
Ez ráadásul elég jelentősre sikeredett és így legalább a nettó fizetés növekszik, ha már a fizetésemelés nem tartozik a cég erősségei közé...
És legalább van mivel kompenzálni az emelkedő üzemanyagárakból származó többletkiadást, mert már ide is begyűrűzött Bush áldásos háborújának és a fejlődő országok megnövekedett nyersanyagszükségletének hatása.
Ezért a benzin most 125 centen áll, és az év végére 150 centes árral, és a többi termékre is kiható következménnyel riogatnak a nagytudásúak.
A parlament egyébként el is fogadta nemrég az adókulcsok változtatást, de Costello-nak nem ugrott meg tőle olyan mértékbén a népszerűsége, hogy ettől Howard álmatlanul hánykolódna éjszaka...
Az ellenzék meg bohócot csinált magából az elmúlt idők vezéregyénisége körüli hercehurcával.
Most egy évekkel ezelött már leszerepelt arcot halásztak elő valahonnan a lejtő aljáról, és próbálják előtérbe nyomni elég kevés sikerrel.
Ez legalább arra elég, hogy John Howard vígan vághassa szájba visszakézből a saját választóit, pl. az IR reformok bevezetése, vagy a Medicare (a helyi TB-szerűség) megnyírbálása kapcsán.
A tavalyi választások elött kb. 5 perceknént nyomták a TV-ben az adófizetői pénzből készült reklámokat, hogy nem nyúlnak a Medicare-hez, sőt erősíteni kívánják, de mint ez nem olyan rég kiderült, már akkor tudták hogy hazudnak, és ha megnyerik megint, akkor bizony megkurtítják a támogatások sorát.
Hmmm...honnan is ismerős ez a fajta politizálás...?
Időközben én meg új félévet kezdtem, és most a ’Multilayered Switching’ nevezetű hangzatos, ámde igen nehéz tantárgyat sikerült választanom.
Szóval szépen lassan megkezdődött a leépülésem...
Az első félévben még 3 tárgyat gyűrtem, a másodikban már csak kettőt, és most egyet.
Sajnos az már elég egyértelműen látszik, hogy a család és a munka mellett ennél több nem fér bele, hacsak nem akarunk rokkantnyugdíjba vonulni idejekorán.
Azt meg a kapitalizmusban nem dotálják elég bőkezűen ahhoz, hogy számbajöhető lehetőségként merülhessen fel...
Szóval inkább dolgozunk, tanulunk, babázunk keményen!
Az érdekessége egyébként a neves UTS-nek, hogy a gépteremben, ahol a nebulóknak elméjük pallározására kellene hogy minden segítség rendelkezésre álljon, a materiális eszközök hiánya nyomja rá béllyegét a gyakorlatok hatékony végrehajtására.
Hogy miért is nem jogásznak mentem…
Vagyis magyarul szólva, 20 diákra jut 8 switch, és 16 router.
De mivel a tantárgy a switch-ek összekapcsolásáról szól, ezért egy csapat számára legalább 4 kell minimum, viszont az elöbb említett okok miatt a switch-ek körül tumultuózus jelenetekenek lehet szemtanúja a bámész szemlélő.
Éppen ezért ismét úgy döntöttem, hogy nem maradok ott a gyakorlatra, inkább bent a cégnél próbálomkozom a rendelkezésre álló teszt laborban megoldani a feladatokat.
Ez néha okoz némi fennakadást a hálózati kommunikációban, de kollégáim már tudják, hogy ha valami nem megy, akkor hozzám kell jönni a kérdésekkel!
...már nem azért, hogy hogy kell megoldani a problémát, hanem hogy mit rontottam el már megint!
Az egyetem aulájában különféle művészeti alkotások találhatók a falakon.
Több kedvencem is van, és ez alkalommal szeretnék egy pár részes sorozatot kezdeni itt, aminek a címe; "Virtuális tárlatvezetés a University of Technology, Sydney-n" lehetne.
Sorozatunk első képe méltatlan módon nem a főbejáratnál függ, hanem eldugva, az első szinten, a B10-es épületben.
Címe, alkotója ismeretlen, a szemlélő első pillantásra talán a "Nő földbe döngölésének mechanizmusa" címet adhatná neki.
(persze, hát csak egy technológiai egyetemen vagyunk, kell, hogy legyen benne valamiféle mechanizmus!)
Ez a kép amúgy egy szimbolika is, kérem!
Mégpedig, a földhözragadt nő hátáról elrugaszkodó, szárnyaló férfierő szimbolikája!
A nő pedig dolgozik tovább a krumpliföldön, míg az alkotó férfierő az egekben szárnyal Szabó Lőrinc verseket szavalva!
Az egyetemen saját klubbal is büszkélkedő harcos, feminista amazonok ezek szerint az informatikai épületbe már nem merészkednek el, mert a képet kb. 1 éve fedeztem fel, és még mindig a falon lóghat...
Vagy lehet, a kép szimbolikája valami egészen mást takar?
No, mindegy, virtuális tárlatvezetésünk ez alkalommal véget is ért, legközelebb egy másik nagyívű műalkotással ismertetem meg a naplóolvasó publikumot.
Ádám babuciká már 11 hónapos nagyfiú!
Nem is érzi jól magát sokáig ölben tartva, mindenáron kúszni-mászni akar. Sokszor feláll valamiben megkapaszkodva, és mostanában azzal szórakozik -– szívbajt hozva az amúgy is gondterhelt szülőkre --, hogy simán hátradől álló helyzetből, ha maga mögött lát minket!
Ráadásul elkezdődött a mindent muszáj lepakolni korszak, amikor is nincs semmi biztonságban, ami elérhető magasságban van számára.
Repülnek lefelé a könyvek, játékok, megrágja a telefontöltőt, összenyálazza a TV-távirányitót, ritmust ver a kistányérján a cumisüvegével, és brumm, brummozik püréevés közben...
És már 5 pici foga kint van!
Tényleg, egy kisbaba mikor kezd vajon fogat mosni?
Életemben nem gondoltam volna, hogy ilyen kérdések is felmerülnek majd egyszer...
Sokat vannak kint anyukájával a helyi parkokban, a Salvation Army játszóházában, vagy a 2 hetente péntekenként megrendezésre kerülő magyar babaklubban.
Hihetetlen látni számomra hogy milyen gyorsan fejlődik.
Az egyszerűbb szavakat már megérti, és reagál rájuk!
És még csak 11 hónapos!
Csodagyerek, na...
Tündének sikerült pár hete a vezetési tesztje is.
Bár a szabályok szerint érkezése után 3 hónapon belül le kell tennie ez elméleti és a gyakorlati vizsgát, egyébként csak korlátozásokkal ellátott jogosítványt kaphat, neki megadták lassan másfél évvel késöbb a teljeset.
Ráadásul úgy, hogy megcsinálta az elméleti vizsgát a 2. hónapban.
Ennek az eredménye 18 hónapig érvényes, ezen belül kell megszereznie a gyakorlatit is, aminek mostantól pediglen büszke tulajdonosa.
Amíg a tesztet csinálta én vigyáztam a babára, és sikerült egy jó ovodát találni a közelben.
2 és 6 éves kor között járnak oda a gyerekek, nagyon jó körülmények közé.
Tanítanak nekik matekot, idegen nyelveket, zenét, stb. és mindezt $63 napi díjjért, persze kaja nélkül.
Reggel 7:30 és délutan 6:30 között vállalják a gyerekek foglalkoztatását, ami elég ritka tudomásom szerint.
Ráadásul mivel minden ‘child care’ központba igen nagy a túljelentkezés, már most le kell foglalni a helyet, hogy majd 1-2 év múlva legyen is számára.
Úgy tervezzük, hogy a babát csak pár órára adnánk be, amig Tünde a két utcával arrébb lévő TAFE-en tanulná tovább a nyelvet, illetve valami helyi szakmát.
A szocializálódás ilyetén formája ráadásul mindkettőjükre jó hatással kell hogy legyen.
Szóval Tündének már nem kell az útlevelét meg a magyar jogsit mindenhová magával cipelnie, elég ha nála van a bankkártya méretű helyi jogosítvány mindenütt, ahol igazolnia kell magát.
Bár igaz, Liberalék éppen most tervezik itt is bevezetni a személyi igazolványt, a terrorizmus elleni eredményesebb harc érdekében.
Legalábbis most erre kenik azt a dolgot, amit amúgy már hosszú évek óta próbálnak a köznéppel megetetni.
Furcsaság, hogy míg az én régi fajta kihajthatós magyar jogosítványom utolsó lapját csak lepecsételték, hogy van már ausztrál helyette, addig a Tünde bankkártya méretű magyar jogsiját kilyukasztották.
Érdekes kérdés lehetne, hogy vajon volt-e joguk megkárosítani egy másik ország által kiállított érvényes és hivatalos dokumentumot...
Na, mindegy, a sok izgalom meg az én pár hetes távollétem után elmentünk kirándulni Terrigal-ba, ami egy kis település az óceán partján fent, a Central Coast-on.
A Grand Plaza nevű hotelben szálltunk meg, aminek a reklámja elég sokat megy a rádióban, szóval csak nem lehet egy rossz hely – gondoltam.
Jó hely valóban, segédmunkás koromban a főnökömmel többször megálltunk 2 munka között azon a hosszú, szép beach-en, ahol a szálloda is áll. Ráadásul tele van kellemes éttermekkel, kávézókkal, parkokkal, stb.
Vasánap hazafelé jövet, kollégáim ajánlására még ellátogattunk a közelben található, The Entrance-nak nevezett helyre, ahol valóban nagyon jól éreztük magunkat!
A kis helység az óceán és egy nagy belső öböl találkozásánál fekszik. Azon a napon a parkban zenészek, mutatványosok, lufivár, kifestő sátor, stb. várták a családokat, és ez állítólag minden hétvégén így van.
Ráadásul minden nap 3-kor rendszeresen elkezdik etetni a pelikánokat, amikor is vagy 50-60 gyűlik össze, és kultúrált sorban állással várják ki, míg megkapják napi friss haladagjukat.
Nem egy tolakodó sirály banda az biztos...
Éppen apály volt odaérkezésünkkor, úgyhogy a tengerbe ömlő kis folyó medrében sétálni lehetett mezítláb.
Tünde kagylóhéjat gyűjtögetett, a nap gyönyörűszépen sütött, de nem volt forróság és a baba is szemmel láthatóan jól érezte magát a meleg homokban játszva.
Az apály által medrekben otthagyott tengervízben kis halak úszkáltak, és Ádámnak nagyon tetszett, ahogy meg, megcsillant fényes testükön a vizen megtörő fény.
Lassan a hullámzó óceán morajlása elaltatta kezemben a babát.
Lefektettük szépen a homokra terített takaróra, és mi is leültünk mellé.
Csak néztük csendben a partot, a vízben játszó gyerekeket, a hullámzó óceánt és a gyönyörű kék eget míg fel nem ébredt...
Miután a baba megette a szokásos délutáni almapüréjét, mi is elkezdtünk szedelődzködni.
A lemenő nap szép aranyfénnyel világította meg a partot, ahogy sétáltunk lassan a vizes homokon visszafelé.
A part végében helyi szokás szerint nyílvános uszoda áll.
Ez attól nyílvános, hogy van benne 2 nagy medence amit a tengervíz tölt föl, zuhanyzó, wc, és 24 órában van nyitva anélkül, hogy bárki felügyelne rá, vagy lelopnák a szerelvényeket.
Ráadásul gondolva a tolókocsisokra, lejtős lejáratot is építettek a medencékbe.
Visszaérve a központban még mi is meguzzsonnáztunk, mielött elindultunk volna haza, Hornsby-ba.
