Hazafelé utazom a vonaton egy hosszúra nyúlt nap után.
Az eső már napok óta szakad, és ahogy kibámulok az ablakon, csak a házak ablakának fényeit látom a párás ablakon keresztül.
Nem tesz jót a hangulatomnak ez az időjárás, ilyenkor mindig rámtör a letargia, ezért is kezdtem éppen most hozzá a folytatás megírásának...
Minden szürke és az emberek csak néznek üveges szemmel maguk elé, olyan érzésem van, mint amikor középiskolásként jártam reggel 6-ra szakmai gyakorlatra az újpesti lift- és felvonó-szerelő gyárba.
Ott láttam ugyanezeket a tanulmányfejeket utazni hajnalban a buszon.
A különbség mindössze annyi, hogy most este 11 óra van, és nem újpesten, hanem north sydneyn visz a vonat keresztül.
Ilyen hangulat-csömörök alkalmával szoktam elgondolkodni az eddig bejárt utunkon és feltenni magamban a kérdést, hogy biztos ezt akartam vajon?
Sok minden kavarog a fejemben az életünkkel kapcsolatban, és van olyan probléma, amire sokszor úgy érzem, nem találok megoldást.
Lassan már 3 éve lesz, hogy ebbe az új, ismeretlen országba érkeztünk.
Mint minden új bevándorló, természetesen én is tele voltam várakozással és tervekkel.
A várakozások egy része beteljesedett, míg mások inkább csalódásra adtak okot.
A terveink még most is megvannak, de saját bőrünkön megtapasztalva az itteni életet már idomulniuk kellett sok mindenben a helyi sajátosságokhoz.
A hangulatomnak valószínűleg az sem segít, hogy a megtakarításunk az utóbbi időben alaposan megcsappant, és ezzel a saját ingatlan vásárlásához szükséges önrész megléte is veszélybe került.
Az egyik ok, a magyarországon mostanában tett látogatásunk.
Május végén indultunk vissza, én csak 2 hétre a munkám miatt, míg feleségem és Ádám majd’ 3 hónapot terveztek eltölteni a család mellett.
A repülőút meglepően jól sikerült.
Ádám végig aludta az út felét, és a masik felében is nagyon jó babaként viselkedett.
Az elöttünk ülőnek valószínűleg más lehet a véleménye, mert amikor már nagyon unta a gyermek magát, akkor azzal szórakozott, hogy nekiesett az elötte lévő ülés képernyőjének, és az aludni próbáló, féllábú bosnyák bácsi bár nagyon kedves és megértő volt, de gondolatban szerintem már a kanál vizet képzelte a kezébe...
A bécsi 5 órás várakozás során mi, mint 2 zombi próbáltuk az amúgy friss és kipihent Ádámot megfékezni, hogy ne akarjon mindenáron 3x átmenni a fémkereső kapun, remélve hogy majd neki is csipogni kezd a csodálatos szerkezet.
Mindegy, megérkeztünk épen, egészségesen, és a csalad ott várt bennünket a reptéren!
Volt is nagy sírás-rívás meg ölelkezés.
Utána gyorsan autóba ugrottunk, amit még korábban kibéreltem az interneten keresztül és a cég odahozta nekünk a reptérre.
Az autókölcsönző egyébként nagyon megbízhatónak bizonyult. Egy helyi barát javaslatára választottuk őket, és mint kiderült nemcsak olcsóbbak mint vártuk, hanem még jobb mínőségű autót is biztosítottak, mint amit megbeszéltünk.
A cég egyébként az Ausztrál-Magyar Autókölcsönző Kft., amit mindenkinek jószívvel tudok ajánlani.
Hogy egyébként mi bennük az ausztrál azt nem tudom, a képviselőjükkel találkoztam ferihegyen, aki tökéletesen kiejtéssel beszélte a magyart és átadta a kulcsokat meg a papírokat. Visszafelé meg csak be kellett zárni a járművet, és otthagyni a reptér parkolójában amit majd csak késöbb gyűjtöttek be.
Tehát egyszerűen zajlott az ügyintézés is.
Lehet ezért hívják őket ausztrálnak...
Eh...ez az idő csak nem akar megváltozni...
Az ablakon hosszú csíkot húznak az esőcseppek, ahogy a menetszél végig keni őket az üvegen.
Chatswood a következő megálló! – mondja be a vezető, és bár úgy tünik mindenki alszik rajtam kívül, pár ázsiai lassan elkezd szedelődzködni.
A kínaiak sok kerületben megvetették itt a lábukat és mivel rájuk is jellemző a gettósodás, ezért ahol egy megjelenik, oda csapatostul érkeznek a többiek is.
Ez a kerület is egy ilyen hely, és nekik köszönhetően tele is van jobbnál jobb ázsia étteremmel, bevásárló-központokkal, utcai üzletekkel.
Az egyik kedvenc éttermem az Arany Szarvas nevezetű, ahova minden délben yum cha-ra lehet beülni a vendégnek.
Ez egy étkezési szokás egyébként, nem pedig ételféleség.
A lényege, hogy fűtütt kis kocsikon tolnak körbe különféle ételeket az asztalok között, és mindenki leveszi a magának tetszőt kis, bambuszból font tálon.
Kap egy pecsétet az előre kiosztott kártyájára a vendég amit fizetésnél kell majd felmutatni, és az alapján tudja a személyzet, hogy mennyit számoljanak fel.
A dolog előnye, hogy egyből hozzá lehet kezdeni az étkezésnek, nem kell a menüolvasással bíbelődni vagy várni a rendelt étel elkészítésre.
Ráadásul mindig nagyon friss az ételválaszték, mivel az éttermek ilyenkor tele vannak, és az árak is kedvezőek, tehát gyorsan elfogy az elkészített adag.
A másik nagy kínai negyed sydney-ben a Haymarket nevű kerületben van, ahol a helyi Chinatown is megtalálható.
Ez egyébként számomra csalódás volt annó, amikor először megláttam.
town-ra legalábbis egy nagyobb falut képzeltem volna el, de itt az egész egy rövid utcából és a belőle elágazó mellékutcákból áll csak.
Az éttermek kirakatában ottfelejtett, mumifikált kacsák lógnak, amelyet meglepetésemre kifinomult izlésű kollégáim nemcsak hogy emberi fogyasztásra alkalmasnak, hanem ráadásul a fantasztikusan finom pekingi kacsaként ismertettek.
eh...azt hiszem, ahhoz kínainak kell születni, hogy az ember jóízűen tudjon nekilátni a remek szárnyas elfogyasztásának.
Főleg ha közben rá is mered az emberre a tányérból a fényes, aranybarnára pácolt szemeivel...
No, de vissza a megérkezéshez...
Az autóban ismét rámtört a rég elfeledett érzés, amivel akkor találkoztam először, amikor beültem életem első, már itt vásárolt autójába, és 'egyből a mélyvízbe' alapon haza kellett vezetnem a belvárosból a külkerületben lévő szálláshelyemre.
Tehát bekapcsoltam ismét az ablaktörlőt az index helyett, illetve majdnem a szembe jövő sávba kanyarodtam.
Egyik ilyen alkalommal éppen befordulni készülök a főútról az egyik mellékutcába, amikor látom, hogy egy kerékpáros teker velem szembe.
Mondom is a feleségemnek, hogy “Nézd már, a rossz sávban biciglizik!’ – és tekerem lefelé az ablakot hogy kiszóljak neki, amikor is Tünde gyorsan felvilágosított hogy az illető jó sávban teker, csak én akarok a rosszba kanyarodni, az illető épségét veszélyeztetve.
Hát igen, nem egyszerű dolog az átállás illetve a túlfejlett önbizalom kezelése...
Az elmúlt hónapok eseményei peregnek a szemem elött, ahogy arra gondolok, mit lehetne leírni. Az éjszakai utazás és az eső mindenképpen jót tesz az elmélyülésnek.
Ha jobbra nézek csak a párás ablakot látom, ha balra, akkor egy álmos alak arcát, úgyhogy inkább csak előre meredek és a villogó kurzort bámulom...
Gondolom ha valaki most rám néz, akkor neki is éppen ugyanezek a gondolatok jutnak eszébe a fejemről...hehe...
Rokon és barátlátogatásból minden napra kijutott legalább egy.
Készült jó sok fénykép meg filmfelvétel, meg felszedtem egy csomó extra kilót a folyamatos zabálástól.
99 kg voltam amikor elindultunk innen, és visszaérkezésem után 107 kilóval sikerült mérlegelnem.
Hiába na, reggelire jó fehér kenyér, vastag szalonnával, napközben kiadós ebéd, este meg töltött kápszta, rántott hal, stb. attól függően, éppen kit látogattunk meg.
Pirinek ez úton is üzenem, hogy a hús igenis el volt sózva!!!
A 2 hét nagyon gyorsan elrepült, és már csak azon vettem észre magam, hogy érzékeny búcsút veszek feleségemtől, kicsi fiamtól és megyek ki a reptérre ismét.
Arról beszélgettünk még a hazautazás elött, hogy az egydül itt töltendő idő elejét biztos fogom élvezni, hogy csend van, nem kell korán kelni, vagy éjszaka ugrani, ha a babának valami hasfájása van.
Utána meg majd biztos a vége felé kezdenek el hiányozni nagyon.
Hát, ez nálam pont fordítva történt.
Az első hetek borzalmasak voltak.
Nagyon hiányzott a családom, a szívem szakadt meg amikor a web-kamera apró képén keresztül láthattam csak őket. Ádám integetett, meg puszit dobált, a feleségemmel sokat beszélgettünk, de ez is inkább csak erősítette a hiányérzetet, mintsem csökkentette volna.
Szóval a három hónapos várakozás túl hosszú volt.
Meg is beszéltük, hogy nem csinálunk ilyet többet megint.
De a magányos téli estéken legalább volt időm ingatlanpiaci kutatásba kezdeni.
A jelenlegi helyzetre egyébként a lassú visszaesés jellemző.
A helyi központi jegybank többszöt emelte az alapkamatot 25 bázis-ponttal, és ezért sok ingatlan bebefektető kezdett el pánikolni.
Mivel változó-kamatozású befektetési hiteleket vettek fel annó, - aminek csak a kamatait kell törleszteni, és az ingatlan értéknövekedéstől várják, hogy majd rövid idő alatt nagy pézt szakítanak – azonban a havi törlesztőrészlet a kamatemelések miatt szintén emelkedni kezdett és így már nem képesek fedezni a megnövekedett kiadásokat.
Az újságok tele vannak rémtörténetekkel ingatlanokról, amiket a láz csúcspontján, 2003 év végén vettek pl. $260 000-ért, és most $93 000-ért tudták csak eladni.
Sajnos a probléma ezzel, hogy Sydney nyugati kerületeire jellemző leginkább a csökkenés, ahova a családomat nem szivesen vinném a sok bűncselekmény miatt.
Arrafelé megszokott a lövöldözés, rablás, drogozás, nemi erőszak még akár fényes nappal is.
A keleti kerületekben is szépen lassan csökkennek az árak, de ebben az ütemben még pár évtizedig eltart a dolog ahhoz, hogy meg tudjunk engedni magunknak arrafelé valamit.
Az átlag ingatlanár kb. 1 millió dollár körül van, onnan hiába esik 5%-ot, ha nekünk még az is megengedhetetlen…
Szóval nézegetjük az egyéb lehetőségeket, hogy miként is lehetne azért előbb utóbb sajátunk.
A másik oka a leapadt megtakarításunknak, hogy a Hyundai Excel eljutott abba a stádiumba, hogy a család igényeinek már nem felelt meg, ezért másik autót kellett venni.
Már annyira viseletes volt szegény, hogy a következő vizsgán csak több ezer dollár ráköltésével ment volna át, és nem szerettünk volna többet áldozni egy öreg autóra, mint amennyiért egyáltalán el tudnánk adni.
Szóval így történt, hogy felraktam az eBay-re $500 induló licittel, 10 napra és vártam, hogy mennyiért fog elmenni.
$1500-al már pénzünknél lettünk volna, és mivel láttam azt, hogy hasonló korú és állapotú autók kb. ennyiért mennek el, ezért nem is számítottam többre.
Viszont legnagyobb meglepetésemre a licit végén valakinek annyira kellett, ráadásul victoriai illetőségű volt a nyertes – tehát meg sem tudta előzetesen nézni az autót – hogy bizalmi alapon rárakott majd’ $2700-t, és ide repült Melbourne-ből szombat este, hogy átvegye az autót és vissza vezessen vele másnap.
A Domestic Airport parkolóházában találkoztunk.
Mint kiderült, a járművet a 22 éves lányának vette, aki szinént eljött és elhozta a legjobb barátnőjét is, aki türténetesen mint kiderült autószerelő!
Egy 22 éves, szőke, kék szemű csinos lány, aki Hyundai-ok szervizelésével foglalkozik, és azért jött, hogy hátha még le tudnak vágni pár száz dollárt a vételárból.
Érdekes volt nézni ahogy aláfekszik a kocsinak.és olyan dolgokat húz ki, csavar meg az autóban, amiben az életemben nem gondoltam volna, hogy kihúzható, meg megcsavarható...
kb. egy órán át izzasztottak a kérdéseikkel, meg a tüzetes vizsgálódásukkal, majd mivel nem találtak semmi olyat, amit ne mondtam el volna előre a listázásnál, ezért kifizették a pénzt és elbúcsúztunk egymástól.
Egyébként a vevő mint kiderült rendőr, és ahogy leszámolta a garázsban a pénzt – mert hogy kp.-ben kértem, nem csekken – azon nevetgéltünk, hogy holnap biztos benne leszünk a TV-ben, ahogy két drog díler az egyik parkolóházban üzletet köt éppen...
A vételár éppen ahhoz volt elég, hogy beszálljunk a következő autónkba, amely végül, hosszas nézelődés után, egy 2 éves Hyundai Elantra lett.
Ezt már autókereskedőtől vettük $12 500-ért.
$10 000-et a számlánkat vezető banktól kértünk kölcsön 5 évre, 12.5%-os kamatra.
Sajnos nem a legjobb feltételekkel sikerült felvennünk a hitelt, de gyorsan kellett döntenünk, mert kellett az autó ahhoz, hogy végezni tudjuk a mindennapi teendőinket.
A kocsiban egyébként 51 000 km van, minden jóval felszerelve, és 5 év, vagy 120 000 km gyári garanciát vállal rá a gyártó.
A kölcsön talán ahhoz is jó lesz, hogy legyen valami itteni hiteltörténetünk.
Ha látják, hogy rendesen törlesztünk, akkor talán késöbb sem fognak izzasztani annyira, amikor a lakáskölcsönt akarjuk majd felvenni.
A bank egyébként előírta, hogy un. comprehensive – vagyis teljeskörű – biztosítást kell kötnünk az autóra, ami egy évre kb. $1000 körül van a kötelező felelősségbiztosítás $520-ja mellett.
Az utóbbi egyébként arra biztosít, hogy ha valaki személyi sérülést szenvedne az én hibámból, a comprehensive meg akkor is téríti a káromat, ha én hibámból tört össze az autó.
A vizsáztatás is lassan esedékes lesz, ami még kb. $25 a műszaki vizsgára, illetve kb. $250 az éves regisztrációra.
Tehát ha az ember egy hasonló autót akar venni, akkor a költségek az alábbiak szerint alakulnak:
az autó vételára,
teljeskörű biztosítás, ha kölcsönből fizeti, illetve ha viszonylag új az autó kb. $1000
pink slip – műszaki vizsga: $25
green slip – kötelező felelősség-biztosítás: kb. $500
RTA regisztráció: $250
Vizsgáztatni persze csak akkor kell, mielött lejárna a forgalmi engedély.
Ha valaki szerencsésen vásárol, akkor lehet, még hónapok választják el ettől, amit egyébként 1 évre állít ki a hatóság használt autó esetében.
Használt kocsinál még megéri elvinni az NRMA-hez átnézetni is.
Ez kb. $250-ba kerül, de adnak egy –szerencsés esetben – rövid listát arról, hogy az autónak milyen bajai vannak.
Ezt késöbb arra lehet felhasználni, hogy az eladó orra alá dugva a vételárból tudjunk jelentősen alkudni, illetve eláljunk a potenciális roncsok vásárlásától.
A vizsgáztatáshoz szükséges biztosítási díjjakon egyébként akár dollár százakat is meg lehet takarítani, ha valaki körbenéz elöbb a biztosító társaságok árajánlatait kikérve.
A NSW-i kormánynak van egy web-oldala is, ahol össze lehet hasonlítani, hogy adott feltételek mellett mennyibe kerülne a kötelező biztosítás a különböző biztosítóknál.
Időközben meghalt az ausztrál Diana hercegnő is.
Az egész világ megállt egy pillanatra a döbbenettől, amikor hírűl vették, hogy Steve Irwin-nak egy tüskés rája vetett véget!
Legalábbis a híradásokban így kommentálták az eseményt.
A balesetet egyébként itt “freak accident”-ként jellemzik, mivel a tüskés rájára inkább a félénk menekülés jellemző, mintsem az agresszív támadás.
Lábra kaptak rosszhiszemű találgatások is, miszerint biztos megint nekiesett a jószágnak Steve, ahogy azt már csak a krokodilok természettudományi ismertetése során megszokhattuk, de ez most meglepetésre nem restelet visszacsapni egyet.
Az orvosok szerint azonban ha nem is pont a szívét éri a szúrás, a rája lándzsája olyan erős, toxikus anyagot tartalmaz, amely ha a felsőtest más részét találja el, akkor is halálhoz vezetett volna.
Állítólag forgott a felvétel, amikor a baleset bekövetkezett, de a közeli hozzátartozók már arról beszélnek, hogy bár Steve mindig azt hangsúlyozta, hogy ha felvétel készülne a haláláról, akkor azt akarja, hogy nyílvánosságra hozzák, inkább meg kellene semmisíteni az egész anyagot.
A család ráadásul népharagot kiváltva úgy rendelkezett, hogy szűk körű temetésen búcsúztatják el a népszerű állatvádőt, és majd késöbb rendeznek számára nyílvános megemlékezést.
Mindenki Steve-jét pedig sokan szerették volna személyesen is elkisérni utolsó útjára, és a döntés alkalmat adott egy-két rosszízű cikk megírására is a médiában.
Ettől függetlenűl egyébként eseménytelenűl telnek a hétköznapok. Csak a – most már – rendszeressé váló kamatemelés borzolja fel időnként a kedélyeket, amikor a politikusok egymásnak esnek a parlamentben és 7 szűk esztendő eljövetelével riogatják a választópolgárokat éppen atttól függően, hogy az ALP, vagy a Liberal felé mozdul el a népszerűségi mutató nyelve.
Persze mi meg mit sem törődve a hajtépéssel, önző módon csak a saját problémánkkal vagyunk elfoglalva.
Ádámot szerettük volna beíratni az ovodába, és még idejekorán – mert beültették a bogarat a fülünkbe – elmentünk pár helyi inzézménybe feliratkozni a várólistára.
Persze, mert itt, NSW-ben olya méreteket öltött az óvódai helyek hiánya, hogy állítólag 60 000 gyerek számára nincs hely, és az anya nem tud visszamenni dolgozni, mert nincs akire bizhatná a gyermeket.
Nekünk is azt mondták, hogy a várólista 18 hónap, 2 év is lehet még az állami helyekre is.
És bár itt olcsóbb az ellátás, azonban ha jön egy abo, vagy torres-strait szigeti gyerek, menekült, vagy szociálisan rászolrult, akkor kirúghatják onnan is Ádámot, hogy a másik számára legyen hely...
Ezt tudván már akkor feliratkoztunk, amikor még pici volt a gyerek.
Viszont felkeresve ezeket a létesítményeket, ismét csak arról tájékoztattak bennünket, hogy nincs hely, fizessük csak ki az évi $20 regisztrációs díjjat csak azért, hogy rajta tartsanak a várólistán!
No, már csak ezért sem fogok az ALP-re szavazni a következő választásokon!
Ja, mivel szeptember 25.-ére kaptunk felkérést a helyi önkormányzattól, hogy tegyük le az esküt, és énekeljük el a himnuszt együtt, amikortól fogva hivatalosan ausztrál állampolgárokká válunk.
Onnantól kezdve meg szavazni kötelező!
Tehát eléggé el voltunk keseredve, mert a terv az volt, hogy Tünde elkezdi februártól a TAFE-et, hogy tanuljon valami hasznosat, ehhez viszont az kellene, hogy Ádám már óvódába járhasson...
Végül is sikerült megoldani a dolgot, és ezzel óriási szerencsénk volt.
2 utcával mellettünk építettek fel egy új magánóvódát, és mivel még nem volt telt ház, ezért oda tudtunk beiratkozni azonnali kezdéssel.
Már nem akartunk várni, amíg 2 éves lesz Ádám, hanem inkább lefoglalni a helyet, ha már adódott, nehogy erről is lecsússzunk.
Szép tiszta, rendezett egyébként az ovi, fiatal a gárda, és pár kezdeti nehézségtől eltekintve megbízhatónak is tünnek.
Tehát megkezdődött a beszoktatás....
Ádám szerintem már lassan elboldogulna magától, játszik a többiekkel, nem húzódik félre, már itthon is azt mondja néha, hogy ‘water, please’, ha éppen nem halljuk meg elsőre, hogy vizet kér.
Az anyukájának azonban még szüksége van pár napra ahhoz, hogy ott tudja hagyni a gyermeket sírás nélkül.
Ezért is mennek most még csak 3x egy héten, és amíg Ádám kint játszik az udvaron, Tünde a konyhában elbújva, sírva nézi az ablakon keresztül az Ő kis nagyfiát.
Nem akarom sürgetni, tudom milyen nehéz ez az időszak, még a végén egy életre szóló sérülést okozna nála a hirtelen elszakítás...
Az oviban is pozitívan állnak hozzá, és azt mesélték, hogy állítólag az iskolákban van egy külön szoba csak arra, hogy az alsó tagozatban kezdő gyermek szülei oda húzódjanak be, amikor eltörik náluk a mécses.
Az óvóda egyébként elég drága mulatság.
0 és 2 éves kor között $63-ba kerül az ellátás naponta, amelyben benne van a reggel 8-tól du. 6-ig történő foglalkoztatás és 3x étkezés.
Ezzel is szerencsénk volt egyébként, mert sok helyen vinni kell az ennivalóját a gyereknek.
Persze csodát nem kell várni a menüösszeállítástól, de van egyszeri meleg étel, meg 2x szendvics, gyümölcs.
Már csak Ádámnak kellene megtanulnia, hogy egyen is, meg hogy ott aludjon.
Viszont akkor is ki kell fizetnünk a napidíjjat, ha beteg a gyerek, illetve nemzeti ünnepnapra esne az ovoda, még ha az szünnapnak is számít!
Ilyenről sehol másutt nem hallottam, és a túl kevés hely miatt fellépő hiánygazdaságnak tudom be a dolgot.
Még egy ok, hogy ne a Munkáspártra szavazzunk, akik egyébként NSW államot irányítják immár jó/túl sok éve.
Az állam egyébként a Centerlink-en keresztül visszatérít egy bizonyos százalékot a család éves bevételétől függően az ovodai díjból, azonban ez nem elegendő arra, hogy egy fizetésből, egy gyerekkel is akár egy család meg tudjon élni.
Az árak ráadásul itt is elindultak felfelé az elmúlt pár évben.
Már arról szólnak az újságcikkek, hogy lassan milliomosnak kell lenni ahhoz, hogy minden képzést képesek legyenek biztosítani a szülők a gyermek számára.
A felsőoktatásban az orvosi képzés díjja már egy ház áráéval vetekszik, és a hosszú távú cél elemzők szerint, hogy az Egyesült Államokhoz hasonlóan, itt is minden költségét az intézményeknek a diákok fizessék.
Ez pedig idővel ugyanoda vezetne, mint az USA-ban is, hogy az egykori diákok egy életen át törlesztenék vissza az államtól kapott kölcsönt, az ingatlanhitelhez hasonlóan...
Az alapképzésben egyelőre még tartja magát az állami iskolák intézménye, ahol bár vannak költségek, azonban azok minimálisnak nevezhetők a magániskoláékkal összevetve.
Legutóbb pl. az egyik helyi, magán leányiskoláról volt egy riport a rádióban, amely arról szólt, hogy a $30 000-os tandíj mellett még a szülőknek kell biztosítani a laptop-ot, és minden egyéb, más költséget.
Persze szeretném én is, hogy a lehető legjobb képzést kapja a gyermek, viszont ebben is egyenlőtlenég uralkodik.
Aki gazdag, az képes már az alapképzésben is többet nyújtani a gyermeke számára, mint az átlag.
Pedig szerény véleményem szerint mindenki számára elérhető kellene hogy legyen az alapképzésben a legjobb, és a teljesítmény alapján kellene válogatni, nem pedig pénztárca alapján…
Ahhoz egyébként meg, hogy valaki egy gyereket 18 éves koráig fel tudjon nevelni, az okosok kiszámolták, hogy kb. fél millió dollárra lesz szüksége a mai árak mellett.
És ez csak egy átlagár, nem pedig mindenből a legjobb.
Tehát az ember dönthet, hogy gyereket nevel, vagy házat vesz inkább…
Elgondolkodtatóak ezek a véleméyek is, és sok olyan dolog van, amire még lehetne pénzt kifizetni csak azért, hogy nagyobb biztonságban érezzük tőle magunkat, de az életszínvonalunkat érezhető módon még nem befolyásolná.
Ilyen pl. a magánbiztosítás.
Szerencsére mindannyian egészségesek vagyunk, azonban bármikor történhet valami előre nem látott baleset, vagy betegség.
Háziorvosunk véleményét kérdeztem a dologról, aki azt mondta, hogy neki sosem volt magánbiztosítása, azonban az egyik betegétől hallott történet arra késztette, hogy mégis kössön egyet.
A történet szerint az illetőnél műeret kellett beültetni a karjába, amelyet altatás nélkül végeztek.
Az orvos kérte a műtőstől, hogy akkor adja azt a bizonyos típusú készítményt, amit ilyenkor szoktak alkalmazni, azonban a műtős válasza az volt, hogy abból nem adhat, csak a másikból, mivel a betegnek nincs magánbiztosítása.
Tehát itt is van különbség abban, hogy valaki az olcsó, kínai készítményből kap csak, amit a Medicare is támogat, vagy a drágább nyugatiból, amire meg a magánbiztosítónak van szerződése.
Ez engem is elgondolkoztatott, és a két nagy magánbiztosító közül a Medibank Private-ot már megkerestük, hogy adjanak árajánlatott, a HSC-hez meg a héten megyek majd.
A Medibank egyébként évi $2400-ra vállalja a család biztosítását, amelyben benne van olyan költség, mint pl. a mentőautóval történő szállítás – amely egyébként csillagászati összeg is lehet, ha valakinek nincs magánbiztosítása, mivel ezt a Medicare nem téríti. Viszont ha valaki meg összeesik az utcán, vagy elüti a villamos, akkor kicsi az esélye, hogy taxival viszik be a kórházba... - vagy a fogászati kezelés, amelyet a biztosítóval szerződött fogásznál kell elvégeztetni.
A gond csak ezzel, hogy egyből persze nem térítenek ezek a biztosítók sem.
A legdrágább kezelésekhez 3 év várakozási időnek kell letelnie, és csak utána hajlandóak álldozni a beavatkozásokra.
Lehetne kötni egyébként még biztosítást a fizetésre is, mivel egyetlen kereső vagyok a családban és ha történne velem valami, akkor minden bevételi forrástól elesnénk.
A biztosító viszont vállalná, hogy 75%-át téríti a fizetésemnek az első 30 nap várakozási idő letelte után.
Az életbiztosításra a cégem fizet egy bizonyos összeget. Ez arra lenne csak elég, hogy a család el tudjon temetni – már ha nem az államra hagynának kutatási célból, meg mert nem kell vesződni akkor a temetéssel... -, meg hazaköltözni Magyarországra.
Tehát erre is lehetne még pénzt költeni évente, hogy azért több jusson nekik.
Szóval most éppen ott tartok, hogy szép hely Ausztrália nagyon, a levegő tiszta, az emberek barátságosak, sok mindenben nagyobb biztonságot képes nyújtani, de a napi problémák képesek feledtetni az emberrel ezeket a tényeket és vannak problémák, amikkel itt jóval nehezebben tudunk csak megbírkózni...
Az pedig nem tölt el különösebb gyönyörrel, hogy néha úgy érzem kardélen táncolunk, és a legkisebb óvatlan mozdulat elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a tragédia...
Ehhh....az esernyő vizesen himbálódzik az ülés háttámláján, és ahogy a vonat mozgatja, időnként a lábamnak ütődik.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a nadrágszáram teljesen átnedvesedett a lecsurgó esővíztől.
Jól nézek ki...mint aki bevizelt...
Szerencsére jó méllyen kezdődik, és még ha valaki erre a gondolatra is jutna, legalább elámul az adottságaimon...hehe..
Este fél 12-kor azonban nem hiszem, hogy bárki is különösebben foglalkozna ilyen dolgokkal rajtam kívűl :(
No, a következő állomás végre Hornsby, lassan hazaérek ismét.
A cégnél van egy állítólagos szabály, hogy 10 óra szünetet kell tartani két munkanap között, azonban általában csodálkozva néznek az emberre, ha nem érne be 9 elött reggelente.
Egyelőre nem is akarom feszíteni a húrt, még jó lenne pár hónapot lehúzni ennél a cégnél.
Időközben megcsinálok még egy szakmai vizsgát és utána meg gyerünk az új kihívások felé!
Hát, itt most be is fejezném egyelőre megint a történetet.
Jó éjszakát gyerekek...
