Múlthéten kezdtem megint elküldeni a pályázataimat különféle állásajánlatokra a neten keresztül.
A seek álláskereső web oldalától már rosszulléteim és fejfájásaim vannak. Ha csak rá kell néznem, elmegy az étvágyam, elkezdek szédelegni és rámjön a hideglelés...
Na mindegy, a napi rosszulléteiben legalább osztozom én is kicsi feleségemmel.
Ami még sosem történt velem, az egyik álláshírdetése történt jelentkézésem elküldése után kb. 5 perce kaptam is a visszahívást az ügynöktől!
Általában a telefonhívások jó esetben 2-3 hét múlva szoktak jönni, valszeg addig csak a pályázatokat gyűjtik össze.
Elbeszélgettünk az állásról, ami Systems Engineer pozíció lenne egy nagy megoldásszállító cégnél a Rocks-ban. Kérdezte, hogy mennyit szeretnék keresni, és valahogy sikerült is beletrafálnom a fizetésbe, mert mondta, hogy pont annyi van rá elkülönítve.
De amelett, hogy Unix-os és Windows-os szerver rendszereket meg hálózatokat kell majd telepítenem és supportálnom, még értenem kellene a PBX-hez, ISDN-hez, SS7-hez is, meg egy-két nagyobb telephony rendszerhez.
Ezekhez nem értek, de mondtam hogy én nagyon keen vagyok a tanulásban!
Ennyiben maradtunk, és megígérte hogy majd vísszahív.
Azt még megkérdezte, hogy miért jöttem ausztráliába, amire visszakérdeztem, hogy látta-e a Skippy the bush kangaroo című sorozatot?
Természetesen látta, hiszen ez a sorozat az ausztrálok Kántorja amin minden gyerek felnő, csak itt az okos lábasjószágot egy kenguru játsza, és a végén mindenki énekel!
"Na, hát ezért!" – mondtam.
Gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt ui. Skippy (persze csak az A. Razumrij csodálatos műve, a Timur és csapata c. szovjet ifjúsági film után!
Hja hogy játszotta abban kérem L. Scsipasev a nagy csapatvezért!), és még mindig élnek bennem a sorozatban látott gyönyörű tájak emlékképei.
Azóta is vágyom arra, hogy eljussak az outback-be végre, és én is egyszer találkozhassak a magam Skippy-jével.
Jó hogy már itt vagyok fél éve, és még nem láttam egy élő kengurut, vagy koalát sem...
Na, mindegy, a Skippy-s magyarázat megtetszhetett az ügynöknek, mert jót nevetett és így humorral ügyesen (furganggal megáldva) zártuk a beszélgetést és köszöntünk el egymástól.
A fejvadász ügynök amúgy egy különleges állatfajta itt ausztráliában.
Foglalkozni kell a lelkivilágával, ezt már sikerült itt megtanulnom.
Ha hajlandó személyes kérdésekbe is belemenni, akkor határozottan, de ötletesen kell tudni válaszolni. Ha az ember csak a sablonos válaszokat adja, akkor egy marad a másik ezer, arctalan pályázó közül.
Így viszont van valami kis remény arra, hogy emlékezzen az ügynök ránk, egy kicsivel nagyobb eséllyel rakja a pályázatunkat a paksaméta tetejére, amikor a megbízó orra alá dugja őket.
Esetleg még a következő hasonló pályázatnál is elővegye a CV-nket.
Délután jött is a visszahívás az agent-től, hogy volna-e kedvem egy randira másnap az irodájában délután 3-kor?
Mondtam neki, hogy egy pillanat, megnézem a calendar-omban, hogy ráérek-e?
Nem mintha bármi dolgom is lett volna egy hétre előre, dehát próbáljuk azért fontos, elfoglalt ember benyomását kelteni ugyebár!
Ez is hozzátartozik az ügynök becserkészésének tudományához!
De mivel éppen jó volt az időpont (egy kevésbé fontos tárgyalást át tudtam szerencsére szervezni egy másik időpontra... ;), ezért megegyeztünk a találkozóban.
Másnap el is indultam szépen felöltözve a vasár-, és ünnepnapi öltönyömben, ami k... meleg volt a 32 fokban!
Megvettem a jegyet a vonatra, és ahogy ülök a peronon látom ám, hogy a következő, CBD-be tartó vonat Terminated!
Na jó, még szerencse, hogy nem ért a dolog felkészületlenűl, mert a következő vonat még mindig időben odaér a Wynyard-hoz, ahova mennem kellett.
De uramfia! Az is Terminated lett!
Ebben a szorult helyzetben komolyan elgondolkoztam azon a valószínű tényen, hogy az itteni vasutasoknak és az Australopithecusoknak bizonyára igen közeli a rokoni kapcsolata!
Csak azt nem értem, hogy miféle furcsa helyi szokásoknak köszönhetően adhadták a kezükbe a vasútvonalak irányítását, hiszen elméletileg még a tüzet sem tudják használni!!! :(
Mit volt mit tenni, taxiba kellett ülnöm, ha nem akartam az első személyes találkozót legalább 20 perccel lekésni.
Persze nem akartam, ezért nehéz szívvel, de beültem...
Mivel penny-picher vagyok, ezért mintha a fogamat húzták volna az 50 dollár menetdíj, plusz 3 dollár hídpénz kifizetésénél...
Kiszámoltam, hogy ezért a pénzért én 2 és fél órán át szívom a kőport, és a sósav gőzét...
Dehát ez van, próbáljuk felfogni hosszútávú befektetésként.
Legalábbis, ha összejön a munka...
Az interjún nem volt sok érdekes, csak ki kellett töltenem egyből a megérkezésemnél egy papírt, hogy én vagyok Kresz Géza, és minden hatalmat a szovjeteknek!
Vagyis hogy meghatalmazom az agency-t, hogy munkát keressem számomra, mert én olyan nagytudású vagyok, hogy erre nekem nincs időm kérem!
A nagy tudásomat 4 referenciával is igazolnom kellett, amiből 2 helyi (ausztrál) cég menedzsere, 2 meg helyi (ausztrál) kollégám a volt cégeknél.
Beírtam az előző céget, ahol 3 hetet dolgoztam, és reménykedem, hogy soha nem fogják őket felhívni, mert akkor "kiborul a bili"!
Az agent egy tipikus oszi srác, akinek pereg a nyelve, és kb. 1 percbe akar belesűríteni 500 mondatot.
Ez jó valahol, mert szereti a hangját hallani, és a háromnegyed órás kihallgatásból kb. 40 percet ő beszélt, de rossz, mert vissza-visszakérdezett, hogy akkor ez így jó-e, meg hogy mi a véleményem?
Szóval fülelnem kellett rendesen, hogy értelmesen, a témához kapcsolódóan tudjak válaszolni, ne csak úgy a megérzéseim alapján...
Mondta sűrűn, hogy perfect, meg beautiful meg még a végén hogy akkor most elküldi a CV-met a cégnek és majd hívni fog.
Mivel már voltam hasonló szituációban, ezért tudtam jól, hogy ez mit jelent...
Pont azt, amit annó én mondtam gimis koromban a széparcú, ámde kissé teltkarcsú Szilvinek, amikor megkérdezte, hogy akkor majd hivsz ugye?
"Igen, majd hívlak!" - válaszoltam.
És már akkor tudtam, hogy nem fogom hívni.
Ezért ez most igazából a büntetésem.
Engem egy agent sem fog visszahívni!!!
Már nézegettem a Grafton oldalát, hogy vajon milyen munkákra lennék alkalmas otthon?
Hátha esetleg haza kell majd mennünk egyszer, amikor elfogynak a tartalékaink, és az építkezésen is megelégelik a téglapucoló tudományomat.
De csak a „Jelenleg nincs betöltendő pozíció” villog a képernyő közepén.
Szóval még egy kicsit maradunk, legfeljebb átképzem magam bricklayer-nek, vagy carpenter-nek a TAFE-en...
Hétfőn el kellett mennünk a helyi, Hornsby Hospital-ba, hogy feleségemtől vért és vizeletmintát vegyenek, aminek az ára 138,05 dollár.
A rendelők kis, igényes környezetben vannak kialakítva.
Minden rendelő úgy néz ki, mintha csak egy-egy lakóház lenne a családiházak között.
Igazából az, hogy az egyik fogászat, a másik szemészet és nem családiház, csak abból derül ki, hogy tábla van kirakva a kertben, hogy látni lehessen az utcáról is őket.
Szóval teljesen beleolvadnak a környezetbe, nincs olyan nagy randa, elrettentő formájuk, amiknél az embernek már akkor felugrik a vérnymása, és kiveri a hideg verejték, amikor még csak messziről rájuk néz...
Mivel feleségemnek még nem volt meg a Medicare száma (2 hetet kell várni az országba érkezés után, hogy az adatok átérjenek a bevándorlási hivataltól a Medicare rendszerébe), ezért az én számomat adtuk meg.
Kaptunk egy szép nagy számlapapírt, rajta az összeggel, amit a postán kellett kifizetni a bankkártyámmal.
Hétfőn napközben kaptam a telefonhívást az ügynöktől, hogy másnap délután el kellene mennem a céghez, mert a főnök és két technikai szakember szeretne látni egy interjúra.
Na, a zabszem effektus megint beugrott, és elkezdtem kérdezgetni az ügynüköt, hogy szerinte mi várható az interjún.
Mert nem mintha izgatott lennék, csak hát ha már a technikaiak is összegyűlnek, akkor lehet, hogy kérdezni is fognak kényelmetlen technikai kérdéseket!
Mondta, hogy persze, ez a cél, meg még egy írásos tesztet is ki kell töltenem, csak hogy lássák, tényleg értek ahhoz, amit állítok magamról.
Na, ez volt a vég!
Fél éve már nem volt a kezemben komoly rendszer, csak az otthoni kis laptopomon írogatom a leveleimet és bizony a falsósavazás melett az ember érzi a leépülés lassú, de biztos nyomait!
Szóval uccu neki, berohantam a legközelebbi könyvesboltba, és megvettem 95 dollárért a Sun Certified System Administrator for Solaris 9.0 c. könyvet, mivel leginkább a SUN-os tudásomra lesznek kíváncsiak az interjún.
A könyv szerény 850 oldal, és kiszámoltam, hogy ha hétfőn délután 5-kor nekiülök, és óránként legalább 100 oldalt el tudok olvasni, akkor jó eséllyel másnap 3-ig legalább 2x ki tudom olvasni a könyvet!
Na persze szép dolog az elméleti tudomány, csak a gyakorlat tapasztalás egészen mást mutatott.
Ahhoz, hogy meg is értsem és megjegyezzem a leírtakat, csak valami 70-80 oldal/óra sebességgel voltam képes haladni...
Szóval 5-től nyomtam az olvasást 11-ig, majd alvás, és hajnali 3-kor csörgött az óra, így megint nekiültem, és délután 2-ig le sem raktam.
Még ott sem...
Szerencsére túl sok újat nem mondott a könyv, inkább csak arra volt jó, hogy felfrissítse a tudásomat, meg hogy kialvatlanul, karikás szemekkel menjek az interjúra...
Délután 5-re meg is jelentem a cégnél a Rocks-ban, ahol egy kedves, szimpatikus úr mutatkoztott be, mint annak a részlegnek a vezetője, amelyikhez az új embert keresik.
Először is elmondta, hogy miről lenne szó.
Egy olyan embert keresnek, aki ért Unix-os rendszerek menedzsmentjéhez, troubleshooting-hoz, break test-hez, illetve van tapasztalata telefonos rendszerekben, mint a Genesys, meg még két másik, amire nem emlékszem, illetve PBX, SS7 és ISDN renszerekben.
Nagy, komoly cégeknek dolgoznak, mint a Telstra, a Coca-Cola, TAFE, Merrill Lynch, stb.
A cég ausztrália minden nagyvárosában tart fent irodát, illetve mivel nemzetközi cég, ezért több más országban is jelen vannak.
Utána beszélnem kellett magamról, és az eddig végzett munkáimról.
Különösen érdekelte, hogy milyen SUN-os szoftverekkel és hardverekkel dolgoztam eddig.
Mint kiderült a legfontosabb a Unix tudása a jelentkezőknek, a telefonos részt úgyis oktatáson kell majd menet közeben elsajátítani, illetve az első fél év arról fog szólni, hogy a helyi rendszereket kell tanulni.
Szóval mertem azt mondani, hogy én nagy Unix spieler vagyok, de sajnos a telephony-ban hiányos a tudásom.
Ez fair enough volt számára.
Sajnos viszont a Senior technikai szakember nem tudott jelen lenni, mert éppen ügyfélnél volt, úgyhogy csütörtök reggelre kaptam megint interjú időpontot tőlük.
Hívtam hazafelé az ügynököt, mert érdekelte, hogy hogy ment a dolog, és a lelkemre kötötte, hogy azonnal telefonáljak, ha befejeztük!
Elmodtam az eseményeket, és hogy szerintem jól ment.
A végére viszont volt egy mondata, amivel sikerült teljesen elrontania a kedvemet.
"Van egy másik srác is most, akit éppen iterjúztatnak. Ő egy ozi fiú, aki szintén jól ért a rendszerekhez."
Na, ettől letörtem, mint a bili füle...
Szóval akkor csak arra kellettem, hogy azért mégis meglegyen a látszatja a pályáztatásnak, úgyis az oszi srácot fogják felvenni!
Karikás szemekkel, félálomban szálltam fel a vonatra, és nagyon sz...ul éreztem magam.
Otthon próbáltam kicsit még beszélgetni a feleségemmel, de az elmúlt két nap izgalmai, a kevés alvás meg a rossz hangulat megtette a hatását, és inkább mentem aludni 8-kor.
Másnap már jobb hangulatban ébredtem, és ismét elővettem a könyvet, hogy kihasználjam a két nap haladékot, amit kaptam.
Szóval ismét az elejétől elkezdtem átolvasni, és kijegyzeteltem azokat a részeket, amik nem voltak számomra annyira ismertek és próbáltam azokat bemagolni.
A két nap így gyorsan eltellt, és csütörtökön reggel már megint ott álltam a cégnél szokásos vasár-, és ünnepnapi öltönyömben.
Egy szimpatikus srác fogadott, akinek teljesen németes hangzású neve van, és így nagyon reméltem, hogy végre egy bevándorlóval fogok beszélni, akinek értem az akcentusát, és nem kell visszakérdeznem.
Sajnos csalódnom kellett, a srác már itt született, de ennek ellenére egész szépen, tisztán beszélt.
Az interjúra egy másik mérnök is bejött.
Mint kiderült, hozzájuk keresnek egy harmadik embert, aki tudna segíteni a munkában.
Szépen ők is végigkérdezgették a CV-mben lévő munkáimat, a szakmai tapasztalatomat, hogy milyen rendszerekkel dolgoztam, stb.
A végén kaptam egy 50 kérdésből álló tesztet, amit ki kellett töltenem, és aminek a Windows/Unix/hálózati része nem is okozott problémát, szerintem az 100%-ra sikerült.
Viszont a telefonos részhez lövésem sem volt, és ez igencsak aggasztott.
Biztos voltam benne, hogy az oszi srác fogja megkapni a munkát, mégha nem is ért a telefonos rendszerekhez ő sem, de legalább oszi, nem csak egy furcsa akcentussal beszélő új bevándorló!
Mindegy, visszafelé még beugrottam az ügynökhöz átbeszélni a történéseket.
Hazafelé jövet kaptam a telefonhívást, hogy délután háromra menjek vissza az irodába aláírni a munkaszerződést mert engem választottak!!!
Hiiijjjjnye, végre tényleg van állandó munkám??!!
Nem tudom elhinni!!!
Hazaérve nagy, virágos jókedvemben az asszonyt is majdnem megtáncoltattam, csakhát ugye vigyázni kell most rá nagyon!
Most ünnepélyesen visszavonom mindazt a rosszat, amit eddig állítottam a helyi fejvadász cégekről, és az IT-ben dolgozó menedzserekről, John Howard-ról, Amanda Vanston-ról meg az egész bevándorlási politikáról!
Ezek után remélhetőleg fedezni tudom majd a költségeinket, ha megérkeznek a babák, akkor sem lesz probléma, hogy mindenből kettő kell majd, feleségem is nyugodtan tudja a nyelvet tanulni, és a babákkal foglalkozni!
Szóval az élet valóban nagyszerű!!!
És szép a dologban, hogy a munkára azon a héten jelentkeztem, amikor visszaértünk ide együtt ausztráliába.
Mondtam is feleségemnek, hogy úgy tűnik, Ő az én szerencse malacom!
Otthon kicsi asszonykám megkért, hogy ha már ugyis lassan kezdenem kell, akkor nem-e lehetne mégiscsak elmenni holnap az orvoshoz egy ultrahangra, mert túl jól érzi magát, már nincsenek rosszullétei, fejfájásai, stb. és attól tart, hogy ez megint azt jelenti, hogy a babákkal nincs rendben valami...
Mivel már napok óta emlegeti a dolgot, és a mai nap úgyis szerencsenap, ezért bejelentkeztünk a nőgyógyásznál telefonon, aki még aznak 1:45-re el is küldött ultrahangra Chatswood-ba.
A vizsgálatot egy kedves, fialtal asszisztens lány kezdte el, aki a korábbi vizsgálathoz hasonlóan monitoron mutogatott végig mindent.
Láttuk mindkét babát, az egyik nagyon intenzíven mozgott, a másik – a kisebbik – csendesebb volt, de neki is vert normálisan a szíve és mozgatta a fejét, karjait.
Viszont a lány feltűnően jóval hosszabb ideig vizsgálgatta a kisebbik babát, mint a másikat.
"Valami baj van?" – kérdeztem.
"Nem látom tisztán a képet, ezért belső ultrahangra is szükség lesz." -- jött a válasz.
A belső ultrahang során is csak a kisebbik babát nézegette, és mindenféle pozícióból megpróbálta lefotózni.
Feleségem már aggódva szorította a kezem, és mindegyre azt kérdezgette, hogy mi a baj?
Én meg csak azt tudtam mondani, amit az asszisztens is választolt, meg hogy nyugalom, nem lehet gond, hiszen ver a szíve, mozog a baba, tehát él és virul!
Viszont a lány csak nem akarta abbahagyni a kisebbik vizsgálatát.
Kb fél óra telt el – minden perc tényleg egy örökkévalóság – amikor mondta, hogy szeretné behívni az orvost, hogy az is ránézzen a képre...
Kiment a szobából, mire kicsi feleségem nem bírta tovább a feszültséget és zokogásban tört ki...
Percekig várakoztunk, mire megjelent az orvos, aki Dr. Robertson néven mutatkozott be és egy idősebb, szimpatikus urat ismerhettünk meg a személyében.
Leült a készülék elé, és elkezdte vizsgálni a babát.
Mindenféle méréseket végzett rajta, és nem akart megszólalni egy jó darabig, bár többször is feltettem a kérdést, hogy mi a gond?
Feleségem erősen szorította a kezem és már tudtam, hogy mi következik.
Ismét zokogásban tört ki, mire az orvos kedvesen megsimogatta a karját, és az asszisztens lány is fogta a kezét.
A vizsgálat végén az orvos hozzám fordult.
"Sajnos nagyon komoly baj van." – mondta. "Kérem ha felöltözött a felesége, akkor jöjjenek át az irodámba, és megbeszéljük a dolgot."
Ezt nagyon tudom utálni!
Miért nem tudja megmondani ott helyben, hogy mi a baj?! Táncol az idegeinken, és leginkább a már amúgy is kikészült feleségemet viseli csak meg mégjobban ez a nagy titokzatoskodás! :((((
Mindegy, átmentünk az irodába, ahol leültetett minket az iróasztala mellé, es elkezdte a mondókáját.
Elöbb a monitoron megmutatta az elkészült képeket a nagyobbik babáról, és modta, hogy teljesen egészséges, mozog mindene, mintha csak táncot járna odabent.
Utána elővett egy papírt, és elkezdte rajzolni a dolgokat.
A két baba külön magzatburokban van, és külön méhlepénnyel ami nagyon jó.
A nagyobbik baba van alul, a kisebbik meg fölötte.
Váltott a monitoron, és most a kisebbik baba képét mutatta, ami számomra teljesen ugynúgy nézett ki, mint a másiké, csak egy kicsit mintha kövérebb lenne a testvérénél.
És akkor következett a horror...
"A kisebbik babának súlyos fejlődési rendelenességei vannak. Ezek olyan mérvűek, amelyek komolyan kétségessé teszik, hogy életben tud-e maradni hosszabb távon.
A szíve és a belső szerveinek egy része a testen kívűl fejlődnek. Még ha meg is éri a születést, akkor sem élné túl az első órákat."
Van az a bizonyos mondás, a derült égből történő villámcsapásról.
Engem ott akkor egy ilyen ért...
Néztem a monitort és nem láttam semmit rajta, csak egy egészséges babának a képét.
Feleségem kétségbeesett hangját hallottam, ahogy kérte hogy fordítsam le amit az orvos mondott.
Néztem rá, és azon gondolkodtam, hogy mit fordítsak le?!
Azt, hogy az elmúlt fél év reményei megint kezdenek köddé válni? Hogy ismét azon izgulhatunk, hogy legalább egy kicsi esélyt kapunk-e arra, hogy saját gyerekeink lehessenek végre? Hogy a kisebbik baba, a gyengébbik, amelyik kevesebbet mozog és akit biztosan kislánynak vettünk az előzö ultrahang után nem is csak egyszerűen kisebb és gyengébb, hanem fizikailag súlyosan és reménytelen sérült?
Hogy egy még meg sem született, de már most halálra ítélt babát hordoz a méhében?
Látom ahogy kis feleségem nap mint nap beszél a babákhoz, védi őket a karjaival, süt a nap odakint ezerrel Ő pedig fekszik naphosszat a hüvös lakásban csak hogy ne legyen semmi probléma velük.
Olvassa halomra a kismamáknal szóló könyveket és web oldalakat, beszélget telefonon a nővéreivel és mindig a babák a téma!
Sokminden átfutott a fejemen, hogy mit is kellene mondtanom, mert az igazságot akartam a legkevésbé lefordítani számára.
Az orvos kérdőn nézett rám, és láttam a könnyeket a feleségem szemében.
Vettem egy mély levegőt, és nekikezdtem.
Ezeket a pillanatokat nem kívánom senkinek...
Percekkel késöbb az orvos folytatta a rajzolást a papíron, és elkezdte magyarázni, hogy milyen megoldási lehetőségeink vannak.
1. Hagyunk mindent a természetre, és az majd megoldja a dolgokat valahogy.
2. Elvégzünk egy beszúrásos magzatvíz vizsgálatot, ami megerősiti az ultrahang által mutatott tényt.
3. A beteg babát az orvosok egy tűszúrással “elaltatják”.
Nekünk kell választani.
Lefordítottam feleségemnek az opciókat, aki nem szólt egy szót sem.
Néztem a szemét, hogy mit látok bennük, de csak fénylettek a könnyektől, és nézett rám, mintha nem értené hogy miről beszélek.
Az orvos mondta, hogy most nem kell választanunk, még ő is szeretné a kollegáival megbeszélni a dolgot.
Meg elküldi az eredményeket a nőgyógyászunkhoz, akivel találkoznunk kellene mielöbb, és aki magyarul tudná elmagyarázni a feleségemnek a helyzetet.
Beültünk az autóba és elindultunk Milsons Point felé, mert még az ügynökömmel találkoznom kellett aznap a munkaszerződést aláírni.
Félúton kaptam a telefont a nőgyógyásztól, hogy beszélt Dr Robertsonnal és szeretne hétfőn reggel találkozni velünk.
Az úton egy szót sem tudtunk szólni.
Fogtam a feleségem kezét és simogattam, de a csöndet nem tudtam megtörni…
Mindig is tiszteltem a tisztánlátását, az erejét, és hogy nem engedi hogy az érzelmei hozzanak döntéseket helyette.
Látta azt, hogy az első két opciónak semmi értelme, de a harmadikat meg egyszerűen nem tudja vállalni…
Hiszen itt van két baba, akik élnek és növekednek a testében!
Annyi rémtörténetet hallani téves diagnózisokról, orvosi műhibákról!
Nem igaz, hogy mindez velünk nem történhet meg!
A képeken mi csak két szinte teljesen egyforma babát láttunk, csak az egyik kicsit többet mozgott a másiknál.
Még csak 11 hetesek, alig 5 centi hosszúak!
Nem igaz, hogy már most a terhesség ilyen korai szakaszában megállapíthanak az orvosok ilyen súlyos fejlődési rendellenességet!
Biztos hogy még további vizsgálatokat fogunk kérni!
Az úton hazafelé semmi nem jutott eszembe.
Néha ránéztem a feleségemre, akinek az arca könnyben úszott, és tudtam mire gondol.
"Majd egyszer elmondjuk neki, hogy van egy kistestvére a Menyországban, aki nagyon vigyáz rá..."
De hülye vagyok, ezt inkabb nem kellett volna mondanom...
