Igen, a terv most éppen az, hogy majd jövő május környékén látogatunk vissza. Addigra – ha minden jól megy már kettős állampolgárok leszünk, és remélhetjük, hogy John Howard majd megvéd mindket, ha a komenyisták ott okarnának fogni disszidálásért…
Heh…azért dolgoznak még a régi reflexek, mi?

Úgy döntöttem, hogy majd kis asszonykámmal együtt adom be az állampolgárság iránti kérelmet, ami elég egyszerű dolgonak tűnik.
A TV-ből is az folyik ki, hogy "Gyerünk gyorsan, legyen mindenki állampolgár, mert az milyen jó!" Szóval úgy tünik itt államilag is támogatják a népességgyarapodás ijetén formáját, nem csak arról megy a sirám, hogy "Fogy az Ausztrál!", amely pedig valós tény egyébként is.

A reklámkampány amúgy olyan jól sikerült, hogy a február végén ünnepelt Australia Day-en mintegy 60 ezer új honpolgárt avattak országszerte. Volt Australian of the Year avatás is, ahol olyan emberek kaptak állami elismerést, illetve ezt a címet, akikre az ország büszke lehet valamiért.
Érdekesség, hogy az idén négyen vehették át a díjjat Camberra-ban John Howard-tól, és közülük 3 nem itt született bevándorló.
Szóval igaz az, és én is így érzem az elmúlt másfél éves itt tartózkodásom alatt, hogy Ausztrália talán az utolsó olyan boldog ország a világban, ahol senkivel nem éreztetik azt, hogy bevándorló, hiszen itt mindenki az.
Ennek örömére majdnem meg is tanultam már az Ozi himnuszt, a Waltzing Matilda-t...
Ez amúgy nem a waltzerozó Tildiről szól, hanem egy birkatolvaj csavargóról. Tán a szövegíró ezzel is adózni kívánt az ország kissé rovott múltjának, bár a jelen kor emberének ez tettszik és ez a lényeg, nem?
Így, az Advance Australia Fair leginkább csak hivatalos állami ünnepségeken csendül fel...

Lényeg-a-lényeg, jövő május környéke a megcélzott időpont és így legalább most nem kell hamut szórnom a fejemre, meg a ruhámat megszaggatnom a majd’ 5-10 ezer dolláros kiadás miatt a repjegyekre, meg a 2-3 hónapos kinttartozkodási költségeire.
Kicsi asszonykám ui. szeretne legalább ennyi időt eltölteni a rokonság, barátok közelében.

Persze a másik szempont, hogy legalább annyival tolódna az állampolgárság megszerzése, amennyit külföldön tartózkodnánk, és így legalább tényleg megvan 2 év alatt.

Viszont az ráférne a gyermekre, hogy kicsit többször jusson el közösségbe, és necsak mindig mi fogjuk kézbe.
Párszor elvittük nagyobb társaságba és mindig azzal kezdte, hogy eget rengető ordításban tört ki, hacsak valaki ránézett.
Utána hozzászokik a társasághoz elég gyorsan, és már csak úgy vigyorog a lányokra.
Szóval az, hogy szinte csak kettőnket lát, nem nagyon egészséges.

Tünde ezért elkezdett járni a "Maci Klubba, ahova az anyukák viszik el a pici gyermekeket.
A találkozók 2 hetente vannak péntekenként,10-től 2-ig a Magyar Cserkészházban.
Legalább Tündének is jót tesz a szocializálódás, meg állítólag a baba is nagyon jól elvan a hasonló korú picikkel.

Ja, viszont amióta megszületett a baba, Tündének egyre inkább fáj a háta.
A dolog már olyan mértéket öltött, hogy reggelente alig bír felkelni az ágyból, és napközben is valami csodaszerrel kell bekennie a hátát 3x...
Kért beutalót a GP-től röntgenre, ahol megállapították, hogy mindenféle csontritkulásban szenved, meg összecsúszott gerinccsigolyái vannak.
Szóval csupa jó dolog.

A GP javaslatára kértem időpontot számára a Nort Shore Hospital-ba az egyik specialistához, aki meglepetésemre Június 23.-ára tudott csak időpontot adni.
Kérdésemre, hogy elöbb nem lehetne-e, mivel az asszony már lassan fekvőbeteg lesz, a válasz az volt, hogy sokan állnak sorba és sajnos ennyi a normál várakozási idő.
Hmmmm....ez olyan ismerős valahonnan...
Honnan is...?
Mindegy, most nem ugrik be...

Amúgy ettől függetlenűl sok érdekes, izgalmas dolog nem nagyon történik velünk.
Tünde babázik, én meg dolgozom.

Szombat délelőttönként ismét elkezdte a az AMES nyelvsulit kis feleségem, és addig a fiuk egymásra vigyáznak.
Általában ilyenkor elvisz Ádám valamerre kikapcsolódni...

Hétköznap esténként kijönnek elém a vasút/hév/metró (még mindig nem sikerült eldönteni, hogy melyik is), és kiülünk a közeli kávézó teraszára meginni az én kedvenc kávémat Tünde meg a forró csokiját.
Ilyenkor élvezzük a gyönyörűszép időt, a kellemes nyári estét meg a dallamos, jó kis jazz zenét amit mindig szól a hangszórókból.
Elnézem őket, ahogy elvannak nyugodtan a kávézóban, Tünde elmeséli hogy aznap éppen milyen csodálatos új dolgot tanult Ádám, és milyen ügyesen eljátszogat már a kis játék állatkáival.
Lassan elkezdett már kúszni a pocakon és használni mindkét kezét a játékok megfogására.

Gondolatban ilyenkor mindig megnyugszom. Nem azon görcsölök, hogy mit hoz a holnap, hanem belefeledkezem a baba mosolyába, és kis feleségem csacsogásába.

Sikerült a régi mosógépen is túladnunk.
Először a hagyományos módszerrel próbálkoztunk, vagyis kinyomtattam a hírdetést, képpel, telefonszámmal, és kiraktam a Coles hírdetőtáblájára.
Mivel $300-ért vettem még annó, amikor kiérkeztem, ezért gondoltuk, hogy $190 tisztes ár lenne érte házhozszállítás nélkül, tehát a vevő organizálhatja az elvitelt.

A Coles-al egyébként nem csak az a baj, hogy nem hívják vissza az állásajánlatra jelentkezőt, hanem az is, hogy a hírdetéseket 1 hét után leveszik, és lehet megint kirakni az újat.
Bár végül is lényegtelen a dolog, mivel 1 hét is elég kellene hogy legyen.
Viszont csak egyvalaki hívott fel, aki viszont még aznap este el is akarta vinni a készséget.
Két markos legény érkezett akik megnézték, majd csalódottan távoztak, mivel kisebb volt a mosógép, mint amire számítottak...

Még vártunk 2 hetet, majd mivel senki nem jelentkezett ezért egy újabb ideológiával gazdagabban álltam neki a nagy, böszeme, csak a helyet foglaló szerszám eladásának.
Az ideológia pediglen az, hogy Ausztráliában nem lehet eladni használt cuccot, ezért lehet az utcán kirakva találni mindenféle használt műszaki eszközt, PC-t, nyomtatókat, stb.
Nekem is van itt már kettő, egy HP, meg egy Lexmark, amit be kellene már üzemelni, csakhát minden nyomtatnivalót ellehet inzézni a cégnél is, hát nem?

Na, mindegy, azért próba szerencse alapon kiraktam egy hírdetést az ebay-re is, $80 induló árral, csak vigye már el valaki.
1 hétig van kint alapból, és az utolsó két napban még csak 2-en licitáltak rá, és $102-nál tartott.
Végül nem is ellenőrzitem le az ebay-en, hogy ki nyert, mert kaptam egy email-t a legmagasabb licitálótól az adataival, és a kérdést, hogy akkor mikor jöhetnének el.
Visszaírtam, hogy szombat délután szabadok vagyunk, csak szervezzen be legalább 2 erős legényt aki betudja pakolni az autóba a cuccot.
Még szerencse, hogy nem poénkodtam el a dolgot, hogy akkor a $102-t se felejtse otthon...
Végül is úgy voltunk vele, hogy bár jóval kevesebbért ment el, mint gondoltuk, de legalább pénzt kapunk érte, és nem raktuk ki az utcára, hogy vigye aki akarja, mert nálunk csak az amúgy is szűküs helyet foglalja.

Szombaton estre 7-re ígérték az érkezést, és elötte egy órával még benéztem az ebay-re, hogy a többi licitálásom hogy áll.
Szeretnénk ui. egy TV-t venni, és egész jókat lehet találni elfogadható áron.
Az egyik fő szempont, hogy 100 Hertz-es legyen, hogy ha már pénzt adunk ki rá, és a plazmára még nem tellik, akkor is legalább a szemünkre próbáljunk meg vigyázni.
Szóval ahogy nézegetem a készülékeket, valami hátsó érzéktől vezérelve rákattintottam az eladások listára, hogy mégegyszer megnézzem a hírdetést.
És Uramfia, mit látok?!!
Na, mit?!!

A mosógép licitálása $213-on állt meg!
Nah, ez nem semi kérem!
Én meg elkótyavetyéltem volna $190-ért!

Szóval egész jó ez az online licitálós dolog valóban.

A megbeszéltekkel ellentétben nem 7-kor, hanem este ½ 9-kor jöttek meg a vevők, két 50-es ürge, akikből csak úgy áradt a piaszag, és a szemük keresztbe állt, annyira részegek voltak...
Egy toligával bepakolták a cuccot a kombi autójukba, majd elmagyarázták, hogy azért van ilyen virágos jókedvük, mert az egyikük lánya másnap megy férjhez, és a mosógép lenne az egyik nászajándék a gyerekeknek.
Bár ahogy az egyik fejét elnéztem, az illető valószínűleg minden nap férjeze adhatja a lányát...
És az vezetett!

Egyébként írek voltak az istenadták, és az István név nagyon tetszett nekik.
Még percekig próbálkoztak a kimondásával, majd miután elvégezték folyó ügyeiket a járda melletti fa tövében, bekászálódtak az autóba, és elindultak vissza.
Ja, az indok egyébként a késésükre az volt, hogy egy hatalmas baleset volt a Freeway-en, és ez tartotta fel őket.
Remélhetőleg a baleset nem ismétlődött meg az úton visszafelé...

Elnézve naplóm bejegyzéseinek gyakoriságát kell látnom, hogy mostanában valóban egyre kevesebb időm jut az írogatásra.
Ráadásul holnaptól kezdődik a suli is megint, és Hétfőn Unix programming lesz 5-től 9-ig, Csütörtökön meg WANs & VLANs ugyanebban az időpontban.

Elkezdtem telefonos ügyeleteket is adni, ami amúgy jó pénz, csak néha sajnos fel is kell kelni az éjszaka közepén, és jó esetben meg tudom oldani a problémát VPN-en keresztűl, de van úgy, hogy ki is kell menni ügyfélhez valamit kicserelni...
Ez szerencsére nem esik meg minden északa, vagy hétvégén, de ha előjön, akkor elég kellemetlen tud lenni...
Dehát ez van, aki saját ingatlant akar venni, az csak dolgozzon látástól mikulásig, nem?!

Ja, persze, mert itt most mindenki arról regél, hogy kipukkant a nagy ingatlan lufi, és 2003 óra csökkennek az eladások, azonban ez az árakon nem nagyon látszódik meg.
Hallani kerületekről, ahol ez előrejelzések alapján 1-2, vagy akár 9%-os csökkenés is várható az árakban, azonban az nem nagyon segít, ha a lakások így is 500 ezer dollárnál indulnak, mint pl. Manly-ben...
Cabramatta-ba meg nem szivesen költöznénk, ahol ugyan már kapni 150 ezerért is lakást, azonban ott rendszeres a lövöldözés, mint pl. ma este is, amikor is valami ázsiai eskövőn éppen a best man-t lőtték agyon, máskor meg lányokat rabolnak el fényes nappal az utcán, és erőszakolnak meg.

Szóval valahol a kettő között kellene találni valamit.
Az viszon átlagban 350 ezer dollár környékén van 2 szobával, 2 fürdőszobával, parkolóval, hogy a ház árakról nem is beszéljünk.
A bankok amúgy hajlandóak akár 100%-ot is meghitelezni, de ahhoz fel kell mutatni legalább 2x60 ezer dolláros fizetést egy családban...

Szóval fel van adva a lecke, dehát akkor szép az élet, ha zajlik, hát nem?
És hát az embernek legyen mindig valami, amiért izgulhat, ugye?!

Erről jut pedig eszembe, hogy éppen most beszéltem egy kedves barátommal, aki hasonló lépésre szánta el magát, mint mi.
Vagyis beadta a bevándorlás iránti kérelmét, csak nem Ausztráliába, hanem Kanadába, amit szerencsésen meg is kapott a családjával együtt.
Most éppen Vancouver-ben van, ahol a 19 éves nagylánya a helyi egyetemet kezdte el, ahol rögtön kapott is ösztöndíjat bentlakással, a felesége meg még maradt Mo-on a házukat eladni.

Állítólag egy town house-t lehet kapni annyiért Vancouver-ben, mint itt egy lakást Cabramatta-ban. És a tévhiedelemmel ellentétben az óceán fütő hatásának köszönhetően ez az a város Kanadában, ahol a havazás télen is csak a magasabb, környező hegyekben fordul elő.

A srác amúgy szoftverfejlesző és éppen munkát keres.
De a munkakereséssel sajnos neki is azok a problémái, mint annó nekem, vagyis hogy helyi mukatapasztalat hiányában nem nagyon akarják foglalkoztatni.
Addig is a saját programja eladásából tartja fenn magát.

Szóval érdekes, hogy milyen sokfelé szórodott szét az a társaság, akikkel egykor barátok voltunk.
Kezdődött a sor egy sráccal, aki még 86’-ban disszidált szintén Kandába.
1 évig volt lágerben Ausztriában, majd onnan utazott tovább elöbb Saskatchewan-ba, majd Torontóba.
1-2 évig hallottam még felőle, majd teljesen eltünt.

Egy másik lány Hollandiába ment férjhez, egy srác a svájci CERN fizikai laborban dolgozik, programozó barátom Vancouver-ben, mi itt Sydney-ben élünk, stb.
Szóval érdekes lenne egyszer valahogy még összeszervezni a régi társaságot egy találkozóra, hogy vajon kinek, hogy alakult az élete az elmúlt évek alatt...